A fizika és a zene lenyűgöző duója, akik együtt hódították meg a világot, mint két különleges testvér, akik kéz a kézben járják be a végtelen lehetőségek birodalmát.

A Végtelen zene egy lenyűgöző utazásra hív, amely a kiváló Szalay fivérek életének sokszínű világába kalauzol el minket. Fedezd fel a fizika, a számítástechnika, a zene és a hangszerfejlesztés izgalmas birodalmát az 1960-as évektől napjainkig, Európa különböző szegleteiben és a tengerentúlon. Engedd, hogy a fivérek története inspiráljon, és merülj el a kreativitás és innováció határtalanságában!

Egyszer olvastam, hogy az emberek többsége hajlamos azt hinni: a számukra ismerős és kézenfekvő gondolatokat könnyedén megértik, míg az ismeretlentől inkább megijednek. Meggyőződésem, hogy a Végtelen zene minden apró részletét – legyen szó technikai, számítástechnikai vagy zenetudományi aspektusokról – csupán kevesen fogják igazán átlátni. Mégsem kell attól tartaniuk, hogy elrettennek tőle, hiszen az alkotói, akik e művet életre hívták, olyan bölcsességgel rendelkeznek, hogy nem is próbálják meg kimerítően magyarázni a mögöttes tartalmat. Bár a két főszereplő bizonyára szakszerűen tájékoztatna minket minden eredményükről, és valószínűleg még az adatokat is bemutatnák – hiszen életük jelentős része ezek körül forog –, ez egy teljesen más film lenne. Ehelyett viszont egy kalandfilmekre jellemző izgalmat kínálnak számunkra.

A Végtelen zene egy rendhagyó dokumentumfilm, amely egy olyan hihetetlen világot tár elénk, hogy szinte nehéz elhinni, hogy mindez valóság. Ez a film nem csupán egy portré egy zseniális feltalálóról és hangszerfejlesztőről, akit a plakáton egyszerűen Andrásnak hívnak, hanem egy sokkal mélyebb, családi történetet mesél el. A Szalay család, a szülők és két fiuk, András és Sándor, mindannyian hozzájárulnak ehhez a különleges alkotáshoz, amely négy zsenit vonultat fel. Képzelje el, hogy a film James Bond-szerű kalandokra invitál minket, ahol a helyszínek gyorsan váltakoznak, egzotikus tájakra repítve a nézőt, még a tenger mélyére is lemerülve a hajóroncsok között. Ritkán látni ennyire dinamikus dokumentumfilmet, amely a figyelmünket látványos vizuális elemekkel igyekszik lekötni. Az egész film pörgős, szinte "hanyatt-homlok" rohanós, ami gyanúm szerint tudatos döntés: egyrészt, hogy megdöntse a dokumentumfilmekkel kapcsolatos előítéleteket, másrészt pedig hogy a folyamatos váltakozás, nyughatatlanság és feszes tempó révén érzékeltessük a két főszereplő karakterét és gondolkodásuk sebességét. Az eredmény egy lebilincselő és szórakoztató utazás, amely elröpít bennünket a zene és a kreativitás határain túl.

A gondolkodás folyamata olyan mély és rejtélyes, mint egy szövevényes labirintus, ahol a neuronok ezredmásodpercek alatt szőnek új ötleteket, eszméket és terveket. Ezen a különleges utazáson mi magunk is tanúi lehetünk, ahogy a kreativitás szikrái felvillannak. A történetünk középpontjában a Szalay házaspár otthona áll, amely a testvérpár szemében nem csupán lakóhely, hanem egy hatalmas laboratórium - egy tudományos műhely, ahol gyerekként már elkezdtek részt venni a szülők kutatásaiban. Felnőve, a családi archívum fotóin látható szeretet és támogatás közepette, szinte észrevétlenül sajátították el a tudományos ismereteket. Amikor elérkezett az idő a pályaválasztásra, természetes volt számukra, hogy a fizika irányába orientálódnak. De a történetük igazi varázsa a zenélés világában bontakozik ki. András, a testvér, számos évtizedes nemzetközi karrierre tett szert, a hangszerkészítés első lépéseitől egészen a szintetizátorok fejlesztéséig és a zenei algoritmusok írásáig. Mindezt egy olyan időszakban valósította meg, amikor az Egyesült Államokban a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatások még gyerekcipőben jártak, és csupán egy szűk elit foglalkozott ezzel a jövőbe mutató tudománnyal. Az ő történetük nem csupán a zenei pálya felfedezéséről szól, hanem a kreativitás határainak feszegetéséről is, amelyek a tudomány és a művészet határvonalán találkoznak.

A Szalay fivérek története igazi sci-fi elemekkel teli, hiszen Magyarországon a hatvanas-hetvenes években, amikor ők az egyetemi padokat koptatták és zenei kísérleteikbe kezdtek, gyakorlatilag semmiféle technológiai támogatás nem állt rendelkezésre a házi szintetizátorok vagy más hangszerek építéséhez. Ezért rendkívüli kreativitással kellett megoldaniuk a feladatot. "Nyugaton az emberek bementek a boltba, és megvették a szükséges alkatrészeket - mondja Sándor a filmben -, de nálunk ilyen bolt nem létezett." Ennek következtében mindent maguknak kellett kitalálniuk, beleértve azt is, hogy más célra készült kapcsolókat, áramköröket és egyéb elemeket hogyan integráljanak saját szerkezeteikbe. Az első szintetizátorukat például egy Nyugat-Európából beszerzett hanglemez borítójának fényképe alapján hozták létre - igazán lenyűgöző teljesítmény, nemde?

Bőven esik szó a legendás Panta Rhei együttesről, amely 1974-ben alakult, és az elektronikus zene terén végzett úttörő kísérleteikről, többek között Bartók-átirataikról. Az a különbség, amit a mainstream zenei világ és az ő innovatív megközelítésük között érzékelhetünk, tökéletesen kirajzolódik egy 1977-es Ki mit tud?-részletből, ahol a zsűri fájdalmas zavarodottsága mindent elmond. Ahogy haladunk előre, egyre inkább a Szalay fivérek és a Panta Rhei mellett foglalunk állást, és - akárcsak a gyerekek mesenézés közben - szeretnénk visszautazni az időben, hogy megpróbáljunk hatni a zsűri tagjaira, felhívva figyelmüket a Szalay fivérek zenei univerzuma páratlanságára és egyediségére, ami mind a mai napig jellemzi őket. Talán elkerülhetetlen volt, hogy a maguk idejében nem kapták meg a nekik járó elismerést, de ettől függetlenül következetesen követték saját zenei irányvonalukat. Jellemző példa, hogy Erdős Péter vokális számok írására "kötelezte" őket, ami Laár András rövid idejű csatlakozását eredményezte a Panta Rheihez. Sajnos a filmben csak egy kis ízelítőt hallhatunk zenéjükből, de ez is elegendő ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Nem lenne meglepő, ha a mostani, évtizedes késlekedéssel érkező figyelem újra felfedezésre és reneszánszra késztetné az együttest. A most előkerült "kincs" ugyanis, a mai fül számára is rendkívül izgalmas, és a Szalay András munkásságát körülvevő történet zenetörténeti és -tudományi szempontból is különleges értéket képvisel.

Sándor atomfizikus lett, és a '90-es évektől az USA-ban tanított-kutatott, az MTA levelező tagja, Széchenyi-díjas, öccse, András pedig hangszerfejlesztőként, például a Musix81 mikrokomputeres zenei rendszer, továbbá elektronikus hangkeltő eszközök: gitár- és basszusszintetizátorok, basszuspedálok tervezőjeként csinált nemzetközi karriert. Közös történetük gyúanyaga az a kivételes kreativitás, amellyel tudományos ismereteiket a zenében kamatoztatták. De semmit sem értettünk meg, nem hangolódtunk rá eléggé arra, amit megéltek és képviselnek, ha nem érzékeljük azt a szenvedélyt, amellyel a zene iránt viseltetnek, és nem éljük át eléggé annak a drámáját, hogy a Panta Rhei annak idején, 1989-ben félig-meddig kényszerűségből, a kudarcok hatására szűnt meg (2017-ben részben új tagokkal újjáalakult, dobosként köztük van András fia, Dániel is. Megható, hogy az együttes a fiatalok révén 28 év után új életre támadhatott).

Az a különleges út, amelyre Koblicska Péter Örs filmje invitál minket, több mint öt évtized tapasztalatait és legalább nyolc-tíz ország színeit öleli fel, és valójában egy álomszerű utazás. Az atmoszférája abból fakad, hogy András Monacóban és az Egyesült Államokban éppúgy otthon érzi magát, mint Németországban, az Egyesült Királyságban vagy a világ más tájain. Az ő zenei szenvedélye és lenyűgöző teljesítményei köti össze őt azokkal, akikkel találkozik. A zene szárnyain barangolva felfedezheti a világot, és e művészet révén minden ajtó megnyílik előtte. Munkásságát a világ legkreatívabb cégeinek szakemberei éppúgy elismerik, mint olyan jelentős zenészek, mint John McLaughlin vagy Herbie Hancock. Emellett régi jó barátja, Presser Gábor is feltűnik a filmben, emlékezve közös projektjeikre. Ez a "globális" otthonosság lenyűgöző, de a sok időbeli ugrálás egyfajta "tériszonyt" is okoz. Az élénk emlékek a család egykori nyaralásáról készült homályos videóktól kezdve a fiatal fivérek koncertjein és tévés szereplésein át vezetnek, egészen a nagy felfedezések mérföldköveihez, és végül a két fotelig, ahol ma visszatekintenek pályafutásukra. Mindketten azzal az örömmel tekintenek vissza, hogy még mindig zenélhetnek, és Sándor szavaival élve, mindig arra törekedtek, hogy kivételes tehetségüket a lehető legjobban kamatoztassák.

Képek forrása: Koblicska Péter Örs Facebook-profilja.