A határtalan vérnyomásproblémákkal küzdő páciens.

A szüleim fogorvosok, így az orvosi hivatás szinte természetes választásnak tűnt számomra. Anyai nagyapám állatorvos volt, és gyerekként én is az állatok gyógyítására vágytam, hiszen mindig is vonzott az állatorvosi szakma.

Mindig is vonzottak az állatok, azok a csodálatos lények, akik képesek annyi szeretetet adni, és akiknek a nyelvét szavak nélkül is megértjük. Gyermekkoromban a szomszéd kutyája mindig velem játszott, és sokszor figyeltem, ahogy a helyi állatorvos segít neki, amikor beteg volt. Az a tudás, hogy segíthetek egy másik élőlénynek, és hozzájárulhatok a jólétéhez, mélyen megérintett. Az állatok iránti szenvedélyem és a vágy, hogy szakmai tudásommal támogathassam őket, egyértelművé tette számomra, hogy az állatorvosi pálya az, amire vágyom. Szeretném, ha minden állat megkapná a szükséges törődést, és hogy a gazdik boldogok lehessenek, látva kedvenceik egészségét és boldogságát.

- A nyarakat a nagyszüleinknél töltöttük, Kengyelen, a nagyapám egy tisztességes falusi állatorvosként járta folyamatosan a határt és a gazdaságokat, mi pedig elkísértük. Ültünk papa mögött a biciklin, és próbáltuk elkerülni a táskájából kinyúló eszközöket. Később saját biciklin kísértük, azután kismotorral. Ezek voltak a meghatározó élményeink. Vezetni is először traktort vezetettem, meg a határban Trabantot. Rengeteget tanultam a nagyapámtól, például azt, hogyan lehet olyan betegekkel is kommunikálni, akik egyébként nem kommunikálnak az orvosukkal. Papa már az istálló ajtajában megmondta, hogy mi lesz a baja annak az állatnak. Az állatok őt soha nem támadták meg, engem a pulikutyák mindig megkergettek, ha bementünk egy tanyára.

Mikor alakult át a gondolatod?

- Nagyjából a gimnázium végén. Nagyapámmal azt mondta, amit tőle láttam, az a klasszikus állatorvoslás, az már nincs meg. Nekem már nem teheneket és lovakat kellene gyógyítani, hanem kiskutyákat és házi kedvenceket, ezt gondoljam végig. És akkor inkább akkor az általános orvosi karra jelentkeztem.

Hogyan találtam magam a mentőorvosi pályán? Az utam nem volt egyenes, de minden lépése hozzájárult ahhoz, hogy ma itt lehessek. Gyerekként mindig is lenyűgöztek a hősök, akik az emberek életét mentik. Az első nagy élményem egy baleset volt, amikor láttam, ahogy a mentősök gyorsan és hatékonyan segítettek valakin. Ez a pillanat megváltoztatta az életemet. Később orvosi tanulmányokba kezdtem, ahol felfedeztem, hogy a sürgősségi ellátás mennyire izgalmas és kihívásokkal teli. Az évek során számos tapasztalatot gyűjtöttem, és egyre inkább rájöttem, hogy a mentőorvosi munka nem csupán egy foglalkozás, hanem egy elhivatottság. A képzések és gyakorlatok során megtapasztaltam, milyen gyorsan kell döntéseket hozni, és milyen fontos a csapatmunka. Így lettem mentőorvos, és azóta is minden egyes nap örömmel tölt el, hogy segíthetek másokon, és hozzájárulhatok az életük megmentéséhez. Az út nehéz volt, de minden egyes lépése megérte, mert a hivatásom nem csupán munka, hanem egy életre szóló küldetés.

Oxiológia és sürgősségi orvostan szakvizsgát tettem, de már egy éve mentőtiszt háromként dolgoztam, amikor a vizsga végére értem. Az ötödik év során megszerzett tudásom lehetőséget adott arra, hogy elhelyezkedjek az Országos Mentőszolgálatnál.

- Ez inkább pénzkereseti lehetőség volt számodra, vagy valami izgalmas kihívás?

Az utolsó események során, az első három hónapban egy adminisztratív hiba miatt nem érkezett meg a fizetésem. Közben viszont elengedhetetlen volt, hogy beszerezzem az egyenruhát. Az első keresetem szinte teljes egészében a saját felszereléseimre ment el. Az egyetemen mindenki jellemzően egy fonendoszkópot és egy fehér köpenyt szerez be, de a mentőzéshez ennél jóval több eszközre volt szükség, így gyakorlatilag ez az összeg a felszerelésem megvásárlására ment el.

Az első szolgálatom emléke máig élénken él bennem. Az izgalom és a bizonytalanság keveredett bennem, amikor beléptem a helyszínre. Minden új volt: az emberek, a feladatok, a környezet. Az első pillanatokban úgy éreztem, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. A csapatom támogatása segített átvészelni a kezdeti nehézségeket, és ahogy teltek a napok, egyre magabiztosabbá váltam. Az élmény tele volt tanulságokkal és meglepetésekkel, és végül egy olyan élménnyé vált, amely alapjaiban formálta meg a későbbi pályafutásomat.

Szinte mindenféle helyzetbe belefutottunk. A József Attila lakótelepen egy hipoglikémiás rosszulléthez siettünk, és ez a beavatkozás igazán emlékezetes volt számomra. Az eszméletlen beteget sikerült stabilizálnunk, és a kezelés után egy vidám, panaszmentes beszélgetőpartnert kaptunk vissza, ami különösen nagy élményt adott az első önálló esetfeladatomban. Délután pedig egy intubálás várt ránk, és végül egy lélegeztetett beteget adtunk át a sürgősségi ambulancián, akinek koponyaűri vérzése volt. Ez a nap igazán tanulságos és izgalmas volt!

Mi volt az, amit valóban te magad végeztél el?

Az intubálásig szinte minden feladatot elvégeztünk. A kórházba érkezve kaptuk a megjegyzést, hogy nem a lélegeztetőgépet használtuk, hanem kézi ballonnal lélegeztettük a beteget a sokktalanítóig. Egy nagyon apró termetű kolléganőnk is ott volt velünk, aki azt mondta, hogy hozni fogja a monitort, de sajnos nem tudta leemelni, mert nem tudott átjutni a hordágy és a beteg között. Az ápolóm és a gépkocsivezető meggyőztek, hogy nem szükséges annyira ragaszkodni a respirátorhoz, hiszen mindössze öt centire voltunk az átadóhelytől. Így végül a ballont választottuk, és ezzel vittük be a beteget. Az érkezésünkkor viszont nem voltak túl lelkesek emiatt.

Irányítasz mentőautót?

- Megvan a PÁV I vizsgám, de nincs C-s jogosítványom. Amíg voltak a B kategóriával vezethető mentőautók, addig, ha kellett, vezettem. Főleg, amikor igazgató voltam, és tömeges kárhelyekre kellett kimennem megkülönböztető jelzéssel. Egyébként inkább azt szeretem, ha munka közben engem visznek.

- Így hát képes leszel a betegre összpontosítani, még akkor is, ha az autó hirtelen elindul vagy váratlanul megáll?

Mindig bekötöm magam, még ha csak az udvaron belül is mozgok a kocsival. A betegtérben az az alapelv, hogy az utazás során ne kelljen beavatkozni, és ha szükség lenne rá, akkor is képes legyek az ülésből megoldani a helyzetet. Ha pedig útközben adódna valami váratlan, akkor egyszerűen félreállunk. Régi mentőautókban, ahol a sziréna kezelője középen helyezkedett el, szívesen pörgettem a kapcsolót, ha a sofőr bajtársam megengedte. Egyszer megbeszéltük, hogy bár tudjuk, ez nem igazi segítség, de mégis rendkívül szórakoztató a dolog.

Olyan természetes könnyedséggel használod a "bajtárs" kifejezést, hogy szinte észrevétlenül válik részeddé. Mikor vált ez ennyire a gondolkodásod szerves részévé?

- Valamikor, a kezdetek hajnalán, Kispesten indultam el a pályafutásom rögös útján. Egy aprócska, mindössze negyven fős, ám annál inkább összetartó mentőállomás volt a kiindulópontom, ahol a bajtársiasság és a közösségi szellem uralkodott. Itt mindenki ismerte egymást, és ez volt az, ami igazán természetessé tette a munkánkat.

Hányszor akadtál nehéz helyzetben a szolgálatod során?

- Kétszer támadtak meg, egyszer megfojtogattak, egyszer pedig kaptam egy pofont. Mind a kettő skizofrén betegektől jött, akkor, amikor kiszálltunk a mentőautóból. és nem figyeltem rájuk, megszakadt a szemkontaktus, és így reagált a beteg.

Volt-e valaha olyan pillanat az életedben, amikor egy helyszín váratlanul teljesen lenyűgözött?

Amikor betegekhez érkezünk, már nem nagyon lepődünk meg, hiszen a váratlan helyzetek mindennaposak. Azonban néha mégis meglepődünk, hogy milyen indokkal hívnak mentőt. Egy alkalommal például egy beteghez indultunk, aki azt állította, hogy "mérhetetlen" a vérnyomása. Ki tudja, milyen állapotban lehetett a keringése... A helyszínen aztán azt láttuk, hogy a páciens a vérnyomásmérője mellett ült, mellette két elem hevert, és azzal fogadott minket, hogy nem tudja megmérni a vérnyomását, mert kifogytak az elemei, és nem tudja őket kicserélni.

Azt azért említetted neki, hogy legközelebb ezzel a problémával ne a 104-es számot hívja, ugye?

- Röviden fölvázoltuk, hogy a mentőszolgálat nem erre van kitalálva, de úgy vagyok vele, hogy ha konfrontálódunk, utána mindenkiben a negatív élmény marad meg, és a műszak akkor is 12 órás, ha rossz kedvvel töltjük el, meg akkor is, ha jó hangulatban.

- Amikor végeztél az egyetemen, kiegészült a neved egy d és egy r betűvel. Ez mit jelentett neked?

A legmeghatározóbb élményem az volt, hogy önállóan végezhettem el a munkámat. Az egyetem végén különösen furcsa volt, hogy a mentőautóban már aktívan részt vehettem a feladatokban, míg amikor gyakorlatra mentünk, még a vérnyomásméréshez sem engedtek hozzáférni. Csak álltunk körben, figyeltük a nővért, és tanulmányoztuk, hogyan végzi a dolgát.

Mentősként való karriered során a vezetői szerepkörökbe való belépés igazán izgalmas kihívásokkal jár. Amikor regionális igazgatóhelyettesként dolgoztál, egy szélesebb perspektívából láthattad a sürgősségi ellátás működését, ahol a stratégiai döntések és a koordináció kulcsfontosságúak voltak. A győri kórházban osztályvezető főorvosként viszont már a közvetlen orvosi ellátásra és a csapat irányítására összpontosíthatsz. Ebben a szerepben nemcsak a szakmai tudásod, hanem a vezetői képességeid is kiemelkedő szerepet játszanak, hiszen a betegek közvetlen ellátása mellett a kollégák motiválása és a csapatmunka elősegítése is a feladataid közé tartozik. A két pozíció közötti különbség tehát jelentős: míg az egyik inkább az általános irányításról és a rendszerszintű gondolkodásról szól, addig a másik a közvetlen orvosi munkával és a csapatdinamikával foglalkozik. A helyszín azonos, de a tapasztalatok, kihívások és a felelősségvállalás teljesen más dimenzióba helyezi a vezetői szerepet.

Amikor a Közép-Magyarországi Régióban igazgatóhelyettesként kaptam a felkérést, fontos volt számomra, hogy a gyógyító munkát ne hagyjam el. Így megállapodtunk abban, hogy az időm felét továbbra is a kivonuló szolgálatban töltöm, míg a maradékot az irodai feladatoknak szentelem. A koronavírus-járvány azonban mindent felforgatott, óriási kihívások elé állítva minket. Rengeteget tanultam a szervezésről, hiszen a régióban 1600 fős állomány napi ügyeit kellett hatékonyan irányítani. Emellett a sürgősségi ellátás különleges tapasztalatokat hozott, hiszen olyan helyszínekre is eljutottam, amelyekre máskor talán sosem kerültem volna.

- Például?

A Puskás Aréna megnyitója számomra felejthetetlen élmény volt. Hatalmas munkát fektettünk bele, és én magam is aktívan részt vettem benne: összesen 12 kilométert gyalogoltam a stadion területén. Az esemény során az összes helyszínt végigjártam, az első mentőautó felállításától kezdve az utolsóig. Érdekes, hogy mindössze egyetlen kulcsot kaptam az összes ambulanciához, ami egy kicsit izgalmas kihívás volt. Mivel én készítettem el a helyszínek elrendezését, mindenkit egyesével kísértem a kijelölt pozíciójához, mielőtt a vezetési pontra siettem. Az élmény nemcsak izgalmas volt, hanem rendkívül tanulságos is!

Hány különböző helyszín létezett?

Több mint 100 fős csapatunkkal együtt látogattuk meg a stadiont, amit úgy kell elképzelni, mint három különálló arénát egymás fölött. A megnyitó eseménye előtt a Groupama Arénában tartottunk egy alapos felkészülést, de ott a lépcsősorok között szabadon lehetett közlekedni, míg itt nem ez a helyzet. Minden szinten külön ambulanciák voltak kialakítva, de szükség volt beavatkozó egységekre is, különösen a VIP szektorok közelében. Minden mentőegység számára előkészítettünk egy laminált kártyát, amely tartalmazta a fontos információkat. Minden szinten külön vezetők irányították a munkát, és egy A3-as lapon feltüntették, hogy ki merre tart, hol találhatóak a menekülési útvonalak, valamint hol vannak azok a liftek, amelyekbe hordágy és hordszék is befér. És ez még csak a kezdet volt!

- Most egy nagy kórház sürgősségi betegellátó részlegét vezeted, ez mennyire stresszes?

Ez egy változékony helyzet. Az adminisztratív feladatok csökkentek, míg az orvosi munka az én választásom, és valóban élvezem, még ha a mindennapokban stresszes szituációkkal is találkozom. Nagy a betegforgalmunk, hiszen a környező kórházak is rendszeresen hozzánk irányítják a betegeiket, amennyiben szükséges.

- Kimész az irodából, ha a folyosón kiabálás van?

Igen, úgy vélem, hogy a konfliktusok kezelését mi, tapasztaltabb szakorvosok kell, hogy vállaljuk, hiszen fontos, hogy a rezidensek ne veszítsék el az életkedvüket a nehéz helyzetek miatt. A sürgősségi osztály gyakorlatilag egy állandó feszültségi mező, a kórházak forró pontja. A társadalom még mindig csak most kezdi belátni, hogy a "sürgősségi" nem feltétlenül jelenti az azonnaliságot. Ugyanakkor azt is tudniuk kell, hogy bizonyos esetekben 6-8 óra alatt olyan vizsgálatokon eshetnek át, amelyekre egyébként hónapokat kellene várniuk.

- Mikor lett része az életednek a Máltai Szeretetszolgálat?

2020-ban kezdtem el a kivonuló szolgálatot a Máltai Mentőszolgálatnál. Horváth Tamással, a szolgálat korábbi vezetőjével, gyakran találkoztunk a Hungaroringen. Pályafutásom kezdetétől fogva részt vettem a Forma-1 egészségügyi biztosításában, ahol Horváth doktor traumatológusként mindig megbízható alapkövet jelentett az ambulancián. Számos alkalommal beszélgettünk, és a pipázás mindig közös téma volt közöttünk. Ő egy igazán nagyszerű személyiség volt, aki a kicsit hangyabolyként működő ambulancia közegében kiemelkedett. Minden alkalommal a máltai sapkája díszelgett a fején, ami egyértelműen jelezte a hovatartozását.

- De ebből még nem feltétlenül következik, hogy jelentkeznél a szolgálatra is...

Tamással való beszélgetéseink során egyre mélyebben megismertem a Máltaiak világát, és ez a felfedezés egyre nagyobb vágyat ébresztett bennem, hogy részese legyek ennek a közösségnek. Kezdő mentősként a szívkórházban zajló betegátadás különösen emlékezetes élmény maradt számomra. Abban a pillanatban, amikor az egyik egyetemi oktatónk a máltai rohamkocsiról leszállt, úgy éreztem, hogy egy igazi példaképet látok magam előtt, méghozzá a máltai egyenruhában. A kezdetek óta rendkívül pozitív érzések fűznek a Máltai Mentőszolgálathoz, és ez a benyomás csak tovább erősödött az idő múlásával.

Mi az, ami igazán elragadott?

A legfőbb vonzerő, hogy az emberek azért érkeznek ide, hogy szolgáljanak, hiszen ez az, amit igazán szeretnének tenni. Aznapra ez a cselekedet számukra a legjobb választás.

A Máltai Mentőszolgálatnál mindannyian önkéntesek, akik szívvel-lélekkel szolgálnak, hogy segítsenek másokon.

Egy különleges önkéntes csapat áll össze, akik a szakmai tudásukkal, felkészültségükkel és a családjuktól „elcsent” szabadidővel járulnak hozzá ehhez a nemes szolgálathoz. Olyan emberek ők, akik nem csupán azért végzik ezt a tevékenységet, mert ez a munkájuk, hanem mert valóban szívből szeretnének részt venni benne. Ez a választásuk, és az elköteleződésük nem csupán kötelező feladat, hanem egy szabadidős élmény is, hasonlóan ahhoz, amikor valaki a Szigetköz gyönyörű tájain evez, biciklizik, vagy egy jó fagyit élvez. Mindenki itt egy közös célért dolgozik, és ez az összefogás adja ennek a szolgálatnak az igazi értelmét.

Egykor úgy véltük, hogy a Máltai Mentőszolgálat az önkéntesség csúcsát képviseli, hiszen itt az önkéntesek tevékenysége közvetlenül az életmentéshez kapcsolódik.

Mindenki a saját tudását hozza a közösbe. Én például nem tudok házat építeni, mert soha nem tanultam meg ezt a mesterséget. Ha mégis megpróbálnék egy házat felhúzni, akkor egy tapasztalt kőműves lenne az, akire leginkább számíthatnék. Mi viszont azt a hivatást választottuk, hogy életet mentünk, és olyan helyzetekben nyújtunk segítséget, amelyek gyakran kritikusak. Amikor valakinek leesik a vércukorszintje, és mi sikeresen visszahozzuk őt az eszméletére, sokan talán úgy érzik, hogy ténylegesen megmentettük őt. Pedig a valóság az, hogy csupán cukros oldatot adtunk be neki. Azonban az, amit nyújtani tudunk, az a biztonságérzet: tudják az emberek, hogy baj esetén ránk számíthatnak, hiszen mi mindig ott leszünk, hogy segítsünk.

A Máltai Mentőszolgálat hosszú időn keresztül azért vállalta a hétvégi szolgálatot, hogy enyhítse az Országos Mentőszolgálat terheit. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az ott dolgozó kollégák pihenőnapokon és ünnepeken hazatérhessenek, így biztosítva számukra a szükséges regenerálódást.

A plusz mentőegységek beállítása mindig is komoly eredménynek számít, de az már egy másik kérdés, hogy ezzel mekkora terhet veszünk le az OMSZ válláról. Ha megkérdezzük a mentésirányítót, hogy van-e elegendő egység, szinte biztos, hogy azt fogja felelni, hogy nincs, és ez a helyzet világszerte megfigyelhető. A mentési struktúra átalakult: rengeteg mentőorvosi és mentőtiszti jármű került már bevezetésre, és elérkezik az a pillanat a nap folyamán, amikor a kereslet átlépi a kínálatot, így több helyszín lesz, mint ahány autó áll rendelkezésre. Remélem, hogy idővel akár két mentőegységgel – egy mentőautóval és egy klasszikus rohamkocsival – is tudunk majd reagálni. Hogy erre pénteken, szombaton vagy vasárnap lesz-e lehetőségünk, azt még nem tudjuk biztosan. A napi esetszámok emelkedésével a hétvége jelentősége is csökken, hiszen Budapest mentésében minden nap egy kihívásokkal teli nap.

- Még egy kérdés nem hagy nyugodni, annál a betegnél, akinek mérhetetlen vérnyomása volt, csak beraktátok az elemet a készülékébe, vagy még a vérnyomását is megmértétek?

Megvizsgáltuk a vérnyomását, és minden rendben volt, így utána indultunk csak el.