A néni hosszú évek óta neheztelt a tetovált szomszéd lányra, akinek színes bőrén a világ minden tájának történetei meséltek. A szomszédságban mindenki tudta, hogy a két nő kapcsolata távolról sem volt baráti. De egy nap, amikor a nap felkelt, és a szél kü

Ez a nyolc étel legyen a lista végén, ha hosszú és egészséges életre vágysz!

- Megint itt van az a furcsa kislány... mit gondolhat magáról? - morogta Mária néni, miközben a nehéz bevásárlószatyrát felfelé húzta a harmadik emeletre. A lépcsőfordulóban egy tetőtől talpig feketében pompázó, szegecses kabátos, lila hajú lány állt, fülhallgatóval a fülében, és a telefonját nyomkodta, mintha a világ többi része teljesen idegen lenne számára. - Ezek a mai fiatalok... szörnyű - dünnyögte az idős asszony, amikor elhaladt mellette, és egy pillanatra megállt, hogy az ifjú lány furcsa, de magabiztos alakját szemügyre vegye.

- Köszönöm, de nem szükséges! - felelte Mária fagyosan, majd sietve elindult a lakása felé, mintha az utca végén várna rá valami sürgős.

Hónapok teltek el ebben a szürke hétköznapokkal teli világban. A lány, akit a faluban mindenki a különc lakó néven ismert, állandóan próbálkozott a köszönéssel, de Mária asszony soha nem viszonozta. Csak megforgatta a szemét, és morogta: "Tetoválás, karika az orrában, biztosan nem a legjobb társaságot keresi."

Egy fagyos novemberi délutánon azonban minden gyökeresen átalakult.

Mária a konyhában sürgölődött, amikor váratlanul elragadta a szédülés. Az ajtófélfához kapott, de a keze kicsúszott, és a padlóra esett. A szíve úgy kalapált, mintha versenyt futna, a légzése pedig gyorsabb lett, mint valaha. Hiába nyúlt a telefonért az asztalon, az túl távolinak tűnt.

A szomszédok nem észlelték a gyenge kiáltását. Csak egy lány lépkedett a folyosón, akinek általában fülhallgató volt a fülében, de most kivételesen nem hallgatta a zenét. Ő volt az egyetlen, aki felfigyelt a távoli, tompa zajra.

Semmi válasz. A lány nem habozott: segítséget hívott, majd a gondnokkal együtt feltörték az ajtót.

A mentőcsapat villámgyorsan a helyszínre érkezett. "Szívinfarktus előtti állapot" - közölték szakértelemmel. Ha csak néhány percet késnek, valószínűleg már nem lenne esély a segítségre.

Amikor Mária pár nappal később hazaengedték a kórházból, a lépcsőházban várta valaki: a lila hajú lány.

- Én és Mária... Hálás vagyok mindenért, amit értem tett. Ha ön nem lett volna ott, el sem tudom képzelni, mi történhetett volna velem.

Lilla arcán ragyogó mosoly ült, mintha a napfény csillogását tükrözte volna.

- Hát ne már, ilyen szituációban mindenki kész lenne támogatni a másikat.

Sokan ezt gondolják. De én egyszerűen csak szeretem másképp kifejezni magam, mint a többiek. Anyukám mindig hangsúlyozta, hogy a lélek a fontos, nem pedig a hajszín.

Attól a naptól kezdve Mária néni más szemmel nézte a világot. Lilla rendszeresen felment hozzá teázni, segített neki a bevásárlásban, sőt, a számítógépét is beállította, hogy tudjon videón beszélni az unokáival.

A szomszédok eleinte csodálkoztak, amikor látták, hogy a tetovált lány húzza Mária néni kerekes bevásárlókocsiját a piacon.

Egy szép nyári estén, mikor a nap aranysárga fényével ölelte át a házat, Mária halkan megfogta Lilla kezét, és a két lány szívében a pillanat varázsa született.

- Tudod, kedvesem, néha az ember csak későn ébred rá, hogy a jóság valódi mivolta nem a külsőségeken, hanem a szív mélyén rejlik.

- Semmi gond, Mária néni - mondta Lilla. - A legfontosabb, hogy most már tisztában van vele.

Azóta, ha valaki rosszallóan tekint Lillára a házban, Mária csupán ennyit válaszol: