A Nobel-díjas írónő, aki a művészet hívására elhagyta gyermekeit, hogy a szavak világában megtalálja önmagát. Élete olyan kényes kérdésekre irányítja a figyelmet, amelyek sokakat foglalkoztatnak, de kevesen mernek róluk beszélni.

Doris Lessinget (1919-2013) a huszadik század egyik legfontosabb angol nyelvű írójának tartják. Az igazi áttörést hozó, 1962-es Az arany jegyzetfüzet című könyve a feminista irodalom alapműve. Lessing mindig is az elnyomott népek és nemzetiségek szószólójaként lépett fel, többek között ennek is szólt a 2007-ben neki odaítélt irodalmi Nobel-díj. Több mint hatvan műve jelent meg, és közben három gyermeke született két férfitól. Hogyan lehet gyerekek mellett ennyire termékeny írói pályát befutni? Erre Lessing egészen sajátos - sőt, botrányosnak számító - választ adott.

Lessing két idősebb gyermekét Afrikában hagyva Londonba költözött, hogy teljes egészében az írásnak szentelhesse az életét. Vajon mi minden vezetett odáig, hogy meghozza ezt a fájdalmas döntést? És vajon megszülettek-e volna világhírű regényei, ha a társadalom által egyetlen elfogadhatónak tartott, "rendes" családi életet, az anyaság egyetlen elfogadható módját választja?

Egyik legismertebb alkotása, Az ötödik gyerek, egy rendkívül sötét és megrázó történetet tár elénk. A főszereplő anya az ötödik gyermekét várja, de ez a terhesség gyökeresen eltér az eddigiektől. Szinte folyamatosan ott lebeg benne a sejtelem, hogy valami nem stimmel. Négy normális, egészséges gyermek után egy vad és félelmetes kisfiú születik, aki agresszív viselkedésével és gyilkos hajlamaival nemcsak a saját, hanem az egész család életét pokollá változtatja. De a legmegrázóbb talán az, hogy ő mégiscsak az ő gyermeke.

Meddig terjedhet egy szülő határa, amikor a gyermekéről van szó? Milyen mértékig és milyen módon érdemes elköteleződni a gyerekek jóléte érdekében?

Mi a helyes, mi a helytelen? Engedhetünk-e az ösztöneinknek? Mennyire fontos a társadalmi értékrendnek való megfelelés? A regény sok izgalmas és nyomasztó kérdés boncolgat, de végső soron arról (is) szól, hogy mit jelent anyának lenni. Ez mindig, minden korban aktuális kérdés, Lessing életében pedig különös jelentőséggel bír, nem csoda, hogy számos írásában feldolgozta ezt a témát.

Lessing 1919-ben látta meg a napvilágot a mai Irán területén, brit szülők gyermekeként. Hatéves korában Dél-Rodéziába (a mai Zimbabwe) költöztek, ahol felnőtt évei jelentős része telt el. Tizenöt évesen elhagyta szülei otthonát, és nevelőnőként kezdett dolgozni. Ekkor kezdett el írni, miközben politikai és szociológiai írásokat olvasott, amelyeket a munkáltatójától kapott.

Tizenkilenc évesen hozzáment egy nála tíz évvel idősebb hivatalnokhoz, Frank Wisdomhoz, és huszonkét éves korára már kétgyermekes anya volt.

Fia, John 1940-ben, míg lánya, Jean 1941-ben látta meg a napvilágot. 1943-ra azonban már véget ért első házassága. Huszonhárom évesen férjére bízta hároméves kisfiát és egyéves kislányát, hogy új életet kezdhessen. A válás után érdeklődése a Left Book Club (Baloldali Könyvklub) iránt nőtt, ahol találkozott második férjével, Gottfried Lessinggel.

Nem sokkal azután, hogy belépett a csoportba, összeházasodtak, és 1946-ban megszületett közös gyermekük, Peter. Három év elteltével azonban a kapcsolatuk véget ért. Az író a legkisebb fiával és az első regénye, A fű dalol kéziratával Londonba költözött, ahol végre az írásra tudott összpontosítani.

Vajon mi vezette Lessinget arra, hogy elhagyja két kicsi gyerekét? Szívtelenség? Zabolázhatatlan szabadságvágy? Egyik sem. Nagyon sok tényező együtthatása kellett ahhoz, hogy végül a gyerekeiről való lemondást lássa az egyetlen lehetséges megoldásnak.

Lessing gyermekkora távolról sem volt idilli. Az első világháború utáni években látta meg a napvilágot, és hiába zárult le a véres konfliktus, annak árnyai még hosszú ideig kísérték őt. Apja, aki a háború borzalmaiban fél lábát elveszítette, egy megtört lélek képében tért haza, míg a kislány a harcokról szóló borzalmas meséket mélyen magába szívta, mint egy mérgező nedűt, amely formálta és beárnyékolta mindennapjait.

"A Nagy Háború hatalmas árnyékként tornyosult a gyermekkorom felett. A lövészárkok, amelyek körülöttem voltak, olyan természetes részei voltak a mindennapjaimnak, mint a napfény vagy az eső. Szüleim soha nem mulasztották el, hogy emlékeztessenek a múlt sötét oldalára, ami mindig áthatotta a családi beszélgetéseket." - mesélte. Édesanyja, aki ápolónőként szolgált a háború frontján, így idézte fel az emlékeket: "Szeretetteljes volt, de sokszor érzéketlennek tűnt. A sebesültek ápolása igazi pokollá vált. Teherautók tucatjai érkeztek, sok esetben már a halottakat hozva. Ez nyilvánvalóan mély nyomot hagyott rajta. Hosszú időbe telt, míg meg tudtam érteni, hogyan formálta őt ez a tragédia."

A család Dél-Rodéziában élt egy kukoricafarmon, ahol a növénytermesztés biztosította a megélhetésüket. Ez a távoli brit kolónia Lessing szavaival élve egy "ocsmány kis rendőrállam" volt, tele elmaradottsággal és fojtogató, nőgyűlölő légkörrel. A fiatal Lessing szinte állandó menekülésben élt: próbált megszabadulni a katolikus zárda szigorú falaitól, az anyja Edward-kori konzervatív értékrendjétől, az apja háborús csalódottságától, és a két korai házassága által ráerőltetett korlátoktól.

Tizenhárom éves korában elhagyta az iskolapadokat, tizenöt évesen pedig búcsút intett otthonának. Tizenkilenc évesen feleségül ment Frank Wisdomhoz, aki tíz évvel idősebb köztisztviselő volt. Azonban a feleség és anya szerepének monotonitása, amelyet egy alkalommal az "unalom Himalájának megmászásához" hasonlított, elrettentette őt. Így végül úgy döntött, hogy elhagyja Wisdomot és kicsi gyermekeiket. Elképzelhető, hogy ha Lessing Dél-Rodéziában való felnövése helyett Londonban nőtt volna fel, talán egy átlagos, "normális" családi életet élhetett volna.

Julie Phillips életrajzíró könyvet írt arról, hogyan egyeztették össze a női írók, művészek az alkotást a gyerekvállalással, és Lessingnek is szánt egy fejezetet. Phillips elolvasta Lessing memoárját és levelezéseit, ebből pedig egy sokkal komplexebb kép állt össze benne az íróról, mint amit el lehetne intézni egy "gyerekeit elhagyó anya" címkével. Nézzük, mire jutott Phillips, aki Lessing több mint száz - sokszor nyolc-tíz oldalas - levelét bogarászta végig, hogy megfejtse az író döntéseinek mozgatórugóit.

Az Under my skin című memoárjában Lessing azt írja, hogy huszonhárom évesen leült kertvárosi otthonuk udvarán két kisgyermekével, és elmagyarázta, hogy elhagyja őket. Nem merte kimondani, hogy írni akar, azt mondta, hogy harcolni fog a faji és gazdasági igazságtalanságok ellen. Úgy gondolta, helyesen cselekszik, mert

Személyes tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az anyák gyakran frusztráltak és kritikusan szemlélik a világot. Úgy érezte, hogy a gyerekek csak akkor tudják igazán felfedezni önmagukat, ha távol vannak az anyai befolyástól.

A húszas éveiben írt levelekben, tele lelkesedéssel, humorral és egy csipet iróniával, Lessing egy egészen más perspektívából mesél. Nem csupán az anyaság örömeiről beszél, hanem arról is, hogyan küzd a gyerekeivel való kapcsolata és a saját identitása között. Számára a gyerekek nem csupán a szabadsága útjában álló akadályok, hanem éppen ellenkezőleg: inspirációk, akik segítik őt felfedezni önmagát. Lessing papíron, mintegy tervezőasztalon, próbálja megérteni, miként lehet anyának lenni, miközben nem felejti el saját történetének középpontjában állni. Az ő írásai egy különleges táncot mutatnak be a családi kötelékek és az önállóság között, ahol minden gondolat és érzés egy új dimenziót kap.

Az anyai érzelmek dominálása folyamatosan megjelenik a levelekben: egyfajta vonzalommal vágyott erre, ugyanakkor mély félelmet is érzett ezzel kapcsolatban.

Sűrűn foglalkozott leveleiben két gyermekével, Johnnal és Jeanral, akik apjukkal éltek együtt. Őszintén bevallotta, hogy "rossz okból" hozta őket a világra. Nagyon korán kötött házasságot, éppen akkor, amikor elhagyta szülei farmját, és felnőtt életet, valamint társaságot keresett. Csakhamar teherbe esett egy olyan gyermekkel, akire nem volt felkészülve, és fogalma sem volt, hogyan kerülhetné el ezt a helyzetet. A levelekben kifejtette, hogy úgy érezte, a házassága felszívja az identitását, és el kellett távolodnia tőle. Ugyanakkor a gondolatai folyamatosan egy újabb gyermek körül forogtak, és vágyott arra, hogy több időt tölthessen Johnnal és Jeannel, akiket mélyen szeretett.

Amellett, hogy mindenki azt szajkózta a környezetében, hogy az anyaság a gyerekeknek való teljes odaadást jelenti, Lessing úgy érezte, hogy az anyaszerepről alkotott saját véleménye is korlátozza, különösen az a meggyőződése, hogy az anyaság és az intellektuális munka egymást kizáró dolgok.

Egyik oldala vágyott arra, hogy tollat ragadjon, és hangot adjon az igazságért folytatott küzdelemnek, míg a másik oldala az otthon melegét kereste, ahol a főzés, varrás és gyermeknevelés örömei várták.

"Ez a két dolog nem igazán illik össze, ezt el kell ismerni" - osztotta meg véleményét. Amikor egy barátnője házasságot kötött, így reagált az eseményre: "Nem tudom, mi hoz nagyobb örömöt, a gyerekvállalás vagy a regény megírása. Sajnos eléggé ellentétesek egymással."

Lessing kifejtette, hogy a munka és a család összeegyeztetése nem csupán egyéni kihívás, hanem mélyen gyökerező strukturális és generációs probléma is. A régi időkhez képest eltűntek a dadák, és a megfizethető bölcsőde-óvoda lehetősége is korlátozott volt. Az ő generációjának női tagjai számára ez különösen csalódást keltő volt: a várt sikeres karrier helyett sokan a gyermekeik mellett kötöttek ki. "Még sosem találkoztam olyan nővel, aki ne érezte volna a lázadás keserű ízét. Gyermekeket szeretnénk, de közben frusztrál bennünket, hogy a gyereknevelés bezár és korlátok közé szorít" - írta.

Ekkoriban még nem volt divat az anyaság ambivalenciájáról beszélni, arról, hogy a rengeteg szépség mellett mennyi kötöttséggel és lemondással jár, és milyen hatással van mindez a nők mentális állapotára. Épp csak kezdtek megjelenni az ezzel kapcsolatos első hangok a pszichológiában, amikor Lessing puszta beszéd helyett meglépte az elképzelhetetlent, és volt férjénél hagyta gyerekeit. Egyszerre becsmérelték és ünnepelték azért, amiért az anyaság helyett a hivatását választotta.

"Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy egy merész döntést hoztam - mesélte később. - Nincs annál fárasztóbb egy okos nő számára, mint örökkévalóságokig kisgyerekek társaságában lenni. Éreztem, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy a nevelésükhöz. Olyan lettem volna, mint az anyám: alkoholista vagy frusztrált értelmiségi."

Lessing leveleiből kiderül, hogy nem akarta elhagyni Johnt és Jeant, sőt, vágyott arra, hogy több időt tölthessen velük. Ez azonban komoly kihívásnak bizonyult első férjével, Frank Wisdommal szemben. A helyzet bonyolultabbá vált a korabeli rodéziai törvények miatt, amelyek értelmében egy nő, ha elhagyja házasságát, elveszíti a gyermekeivel kapcsolatos minden jogát. A levelek írásakor Wisdom végre megkezdte annak engedélyezését, hogy Lessing újra találkozhasson a gyermekeivel, miután egy teljes évig megtiltotta neki ezt a lehetőséget.

Wisdom soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy megalázza Lessinget azzal a súlyos bűnével, hogy elhagyta a gyermekeit. Folyton azzal fenyegetőzött, hogy soha többé nem láthatja őket. Miután egy órán át dühöngött és porig alázta a sírdogáló írót, végül kegyesen megengedte neki, hogy találkozzon a kicsikkel.

Lessing leveleiben meleg szavakkal méltatja gyermekei értelmét, fia függetlenségét és lánya vonzerejét. Ugyanakkor a sorok között felsejlik a lemondás is, amikor így ír: "Az ötéves Jean egy igazán érzékeny és gyengéd lélek. Bárcsak ott lenne velem, de ez sajnos nem lehetséges. Ilyen az élet."

Lessing döntése, hogy elhagyja férjét és gyermekeit, szoros összefüggésben állt a kommunista ideológia hatásaival is. Belépett a kommunista pártba, és mély meggyőződése volt, hogy ezzel új, ígéretes jövőt teremt a gyermekeinek. Kifejezetten írói ambíciói voltak, ám ezt szinte lehetetlennek érezte, miközben egy hagyományos férfi mellett élt, aki az első férje volt. Abban bízott, hogy a kommunizmus nem csupán a társadalmi berendezkedést, hanem a személyes szabadságot is helyreállítja, és hogy a burzsoá család intézménye már nem más, mint egy elavult és haszontalan konstrukció.

Mindezt határozott meggyőződéssel hangoztatta - egy ideig. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc szovjet elnyomása, akárcsak sok más nyugati kommunista értelmiségi számára, számára is mély politikai és érzelmi válságot idézett elő, amelynek következményeként kilépett a pártból. Baloldali eszmék kötötték össze második férjével, Gottfried Lessinggel, de éppen ezek az ideológiák játszottak szerepet a válásukban is. Kezdetben közös alapokon álltak, ám amikor Lessing otthagyta gépírói állását, hogy regényt írjon, a német politikai aktivista férje határozottan kifejezte véleményét. Világossá tette, hogy szerinte nem érdemes olyan művet létrehozni, amely nem a forradalom ügyét szolgálja.

Hogyan is lehetne a fürdőkádban fekve, verseket olvasgatva előmozdítani az osztályharcot? Ki tudná megmondani, hogy Lessing másodosztályú szonettjei valójában miben rejtenek értéket? Lessingnek nem voltak kész válaszai erre a dilemmára, de azt pontosan tudta, hogy az írást nem adja fel. Felfedezte, hogy egy újabb házasság láncaiba került, ahol saját gondolatai nem tudnak szabadon szárnyalni. Így hát három év után elvált második férjétől is. Ekkor Londonba költözött, és új fejezetet kezdett az életében – ismételten.

Az "Under My Skin" (magyarul: "A bőröm alatt") című művében Doris Lessing harmadik terhességét egy tudatos döntés eredményeként mutatja be, amelyet ő és Gottfried Lessing közösen hoztak. Ugyanakkor barátainak írt leveleiben őszintén elárulta, hogy valójában egy váratlan baleset történt, amely egy meggondolatlan kísérlet következményeként alakult ki, amikor a fogamzásgátlás egy új, kísérleti formáját próbálták ki.

Harmadik gyermekével már azt tapasztalta, hogy lehet anya úgy, hogy közben megőrzi saját identitását.

Az új családi dinamika teljesen eltért az előző házasságától. Gottfried Lessing odaadó és támogató apja lett fiának, Peternek, aki napközben bölcsődébe járhatott. Ez a helyzet lehetőséget biztosított Lessing számára, hogy szabadon dolgozhasson első regénye, A fű dalol vázlatán. Ilyen kedvező körülmények között sikerült számára egyensúlyt találnia a hivatása és a gyermeknevelés között.

Miután a hároméves Peterrel London szívébe költözött, hatvannégy éven át élte életét a brit fővárosban. Ez idő alatt számos önéletrajzi ihletésű, világszínvonalú irodalmi alkotást hozott létre – regényeket, négy memoárt, verseket, librettókat és színdarabokat egyaránt. 2007-ben pedig a Nobel-díjjal ismerték el munkásságát. Műveiben mesterien bontotta ki a 20. század közepén élő nők életének mély elégedetlenségeit és önbecsapásait. 1962-es regénye, Az arany jegyzetfüzet, a nők magánélete, társadalmi szerepei és kreatív identitása közötti feszültségeket világította meg. Témájában gyakran visszatér a gyermekeit elhagyó anya motívuma, amely több írásában is jelentős szerepet kap.

Lessing később rendezte kapcsolatát két nagyobb gyerekével. Érdekes módon ők voltak azok, akik értelmes, önálló életet éltek felnőttként. Fia, John, aki kávétermelő volt Zimbabwéban, 1992-ben elhunyt. Lánya, Jean, ezt mondta Lessing halálakor: "Anyám hosszú, nagyon összetett életet élt. Ő volt a legkülönlegesebb emberi lény". Legkisebb fia, Peter 2013-ban, hatvanhat éves korában, lakásában halt meg szívrohamban.

Édesanyja, Doris Lessing, négy héttel később, kilencvennégy éves korában távozott az élők sorából, a szomszédos házban. A közös falba egy ajtót vágtak, amelyet mindig nyitva tartottak, mintegy szimbólumként a két élet összefonódására. Peter élete végéig az anyja mellett maradt, sosem vállalt munkát, szakma nélkül élt, napjait a fekvés és a tévézés töltötte ki, mintha az idő létezése csupán ezen két tevékenység keretein belül valósult volna meg.