A természet csodái: egyedi élmények a magántálalásban A természet lenyűgöző szépsége és gazdagsága mindig is inspirálta az embereket. Az erdők mélye, a hegyek csúcsai és a víz tükröződése mind olyan helyszínek, ahol a természet varázsa életre kel. A magá
Mostanában esténként természettudományos filmeket nézek. A kötelező híradók után, mielőtt belemerülnék az esti filmnézésbe, ez a kis ízelítő az oktatásból igazán jól jön. A rendszeres természettudományos tanulmányaim véget értek, amint átléptem az iskola küszöbét – minimális szomorúsággal, de annál nagyobb örömmel, egy impozáns érettségi diplomával a kezemben. A zsebembe még a stílus kedvéért sem fért volna bele, hiszen összehajtogatni azt, ami ennyire jelentős, egyáltalán nem illett volna. Néhány alkalommal a tanulmányi és egyéb hatóságok elővették tőlem, de azóta már évek óta pihen egy fiók mélyén, más diplomákkal együtt, amelyeket én és a családom különböző szakaszokban szereztünk az eltelt évek során. (Manapság sokkal több diplomát osztanak, mint régen. Ám ez nem jelenti azt, hogy diplomaták vagy diplomatikusabb emberek lennénk.)
A természetfilmek világában szinte végtelen sokszínűség rejlik: felfedezhetjük a tenger mélyének titkos birodalmát, barangolhatunk az őserdők sűrűjében, csodálhatjuk a hegyek csúcsainak panorámáját, és elbűvölhetjük magunkat a pillangók színes szárnyainak csillogásában. A tavak és mocsarak rejtett élővilága, a rovarok sokszínűsége mind-mind elénk tárul, miközben a növények és állatok, valamint a kultúrák, akár a civilizált, akár a vadon élő formáikban, színesítik a látottakat. A filmekben feltűnnek halászok, horgászok és vadászok, sőt, az állatmenhelyek érzelmekkel teli pillanatai is megjelennek. Ebből is jól látszik, hogy nem különösebben válogatok, hiszen a természet csodáit minden formájában értékelem, naponta legalább huszonöt-harminc percet szentelek ennek a lenyűgöző tartalomnak.
Már otthonosan szemlélem, ahogy az anyaoroszlán gondosan kiválasztja áldozatát, a gazellát, és figyelem, ahogy a maradványokon a sakálok serénykednek. E tevékenységük nem csupán a táplálkozásról szól, hanem a dögeltakarítás fontos szerepéről is, amely a természet körforgásának elengedhetetlen része. Már tisztában vagyok azzal, hogyan gyűjtik a tiroli parasztok a vadárvácskát, és hogyan szedik be a pusmogó szömörcét – ez már nem újdonság számomra. Az argentin marhapásztorok ügyessége is ismerős, ahogy még négylábon terelgetik a beefsteak alapanyagát. A szavannák lenyűgöző világa éppúgy része az életemnek, mint a Berlin környéki tavak természetvédelmi zónája, ahol a növény- és állatvilág újra benépesíti Európát. E folyamat során a legutolsó métereken a környező világ egyensúlya próbál visszatérni, amelyet az emberi civilizáció előretörése, rombolása és fejlődése szinte teljesen eltüntetett.
Látom magam előtt a lángokkal falatozó erdőket, ahogy a hőség és a gyújtogatók féktelenkedése nyomán füstölög a táj. A tomboló árvizek, amelyek nemhogy javítanának a föld vízkészletén, inkább tovább rontanak rajta. Tanúja vagyok az emberi erőfeszítéseknek, a lángokkal harcoló tűzoltóknak, katonáknak és a különlegesen képzett mentőcsapatoknak, akik kilátástalan helyzetekből próbálnak embereket, állatokat, értékeket, emlékeket megmenteni. De igazán pusztító, minden rombolásnál is kegyetlenebb az emberiség legnagyobb találmánya: a háború. Ezt a sötét örökséget az állatvilágból hoztuk magunkkal, és mélyen beleivódott az ösztöneinkbe, hiszen egykor a létünkért harcoltunk, miközben a természet ártó és védelmező erőivel próbáltunk szembeszállni, hogy megszabaduljunk a zsarnokságuktól.
