"A magyar történetírás egyértelműen kedvezőtlenül értékeli az oszmán uralom örökségét."
A középkor során Magyarország és az Oszmán Birodalom sorsa szorosan összefonódott, ami hosszú időre meghatározta a régió politikai és katonai táját. De mi lehetett a titka annak, hogy az oszmánok képesek voltak egyes területeket hosszú ideig megszállás alatt tartani, és folyamatosan katonai győzelmeket aratni? Ágoston Gábor, a Georgetown Egyetem neves történésze, legújabb művében mélyrehatóan vizsgálja az oszmán hódítások mögötti pénzügyi és kulturális tényezőket, valamint új megvilágításba helyezi a magyar történelem egyik legfájdalmasabb eseményét, a mohácsi csatát. Az elemzése révén izgalmas betekintést nyerhetünk abba, hogy ezek a tényezők miként formálták a történelem menetét, és miért voltak az oszmánok ennyire sikeresek a térségben.
Az oszmán hódítás és Európa című - Magyarországon két éve megjelent könyvében - új szempontokat behozva igyekezett árnyalni azokat a megszilárdult hiedelmeket és legendákat, amelyeket az iskolában tanultak alapján a szélesebb közönség gondol erről az időszakról. "A könyvem az Oszmán Birodalom történetét Európa és a Közel-Kelet tágabb történetébe ágyazva tanulmányozza - mondja Ágoston Gábor. - Bemutatom, hogyan alakította az oszmán terjeszkedés az európai hatalmi viszonyokat, a Habsburg Monarchia létrejöttét és modernizációját, a rendiség és a királyi hatalom viszonyát, és hogy milyen előnyökkel és teherrel járt az oszmánok számára Konstantinápoly (1453), Szíria és Egyiptom (1516-17), Irak (1534-46) vagy Magyarország (1541) meghódítása. Kiderül, milyen szerepet játszott az iszlám és a keresztény vallás a vetélkedő birodalmak ideológiájában, a hódítás és védelem legitimálásában.Tárgyalom azt is, hogyan függtek össze az oszmánok európai és közel-keleti háborúi, és ezek milyen kompromisszumokra késztették a hadakozó feleket.
Felfedezhetjük, hogy miért nem célszerű a bonyolult birodalmi játszmákat csupán az iszlám és a keresztény civilizációk összecsapására redukálni. Emellett megérthetjük, miért téves a multikulturalizmus ideológiáján keresztül elemezni az oszmán-európai viszonyokat, és miért nem helyénvaló az oszmán szultánokat reneszánsz fejedelmeknek tekinteni. Rávilágít arra is, hogy milyen előnyöket biztosított az oszmán rendszer a 15-16. században, valamint azt is, miért csökkent a birodalom katonai ereje a 17. század végére, összehasonlítva a korábbi, 16. századi hadi teljesítményeivel és európai riválisaival.
Vészjósló erők
Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének kezdeti sikerei a tehetséges szultánok, vezírek és határbégek pragmatikus politikájának, valamint a hatalom két alapvető pillérének köszönhetők. Az első pillér a timár rendszer, amely a szolgálati birtokokra épült, és meghatározó szerepet játszott a jövedelemkezelés, a tartományi közigazgatás (szandzsákok és beglerbégségek) és a lovas haderő (timáros szpáhi katonaság) működésében. A második pillér a kisebb létszámú, elit zsoldos alakulatok, mint a janicsárok, udvari lovasok és tüzérek, valamint az ő utánpótlásukat biztosító gyermekadó rendszere volt. E két alapvető elem lehetővé tette az oszmánok számára, hogy a 17. század végéig jelentős, jól felszerelt és magasabb létszámú seregekkel felülmúlják ellenfeleiket, így sorra aratták győzelmeiket. A meghódított területeken az oszmánok rugalmas katonai közigazgatást és adózási rendszert alakítottak ki, amely figyelembe vette a korábbi helyi gyakorlatokat. Az adóteher kezdetben alacsonyabb volt, mint a hódítás előtt, ezáltal a helyi lakosság elfogadta az új rendet. A meghódított elit tagjait integrálták a közigazgatásba, és vallási, kulturális téren is viszonylagos önállóságot biztosítottak a helyi egyházaknak és híveiknek, ami hozzájárult a stabilitásuk megőrzéséhez és a birodalom hosszú távú sikeréhez.
A mohácsi csata előzményei és következményei a történelem egyik legizgalmasabb és legvitatottabb fejezetei közé tartoznak. Az újabb kutatások során felmerül a kérdés, hogy vajon a korabeli magyar vezetés gyengesége, hibái vagy éppen ellenkezőleg, a körülmények összejátszása okolható-e a végzetes vereségért. Ágoston Gábor, a cikk szerzője, büszkén emlékszik vissza arra, hogy egykor a szeminárium hallgatója volt, és most egyetértene a hivatkozott állításokkal. "Mohács nemzedékére éppúgy érvényes az, amit Bethlen János, az erdélyi kancellár és történetíró a saját korának politikai elitjéről mondott. E gondolatok Jókai Mór regényének köszönhetően már közel kétszáz éve ismertek, és ma is érvényesek."
"Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt"
- Az egyediség kulcsa a történelmi perspektíva - mondja a szakértő. - Ahogy a könyvemben részletesen kifejtettem, Magyarország számára gyakorlatilag lehetetlen küldetés volt szembeszállni a hatalmas Oszmán Birodalommal. Ennek területe ötször akkora volt, népessége pedig négyszeres, míg a kincstári bevétele 1523-ban nyolcszor, három év múlva már tizenhatszorosa volt a miénknek. Hadiereje négyszeresen felülmúlta a magyar hadsereget is. Nem meglepő, hogy Szulejmán seregei 1526-ban háromszoros túlerővel vonultak fel, és kétszer annyi tüzérséggel bírtak. Emellett az oszmán diplomácia ügyesen megszorította Magyarországot, így hazánk nem számíthatott komoly katonai támogatásra európai szövetségeseitől.
