Az Osztrák-Magyar Monarchia egy különleges és viszonylag ismeretlen része volt egy 0,6 négyzetkilométeres kínai gyarmat, amely a birodalom színes palettájának érdekes darabját képezte.

Hajho folyó partján fekvő kikötő Tiencsinben, egy régi képeslapon, amely körülbelül 1910 tájékán készült. A háttérben az Osztrák-Magyar Monarchia területén található híd látható. Forrás: Wikipedia.

A Habsburg Birodalom, majd később az Osztrák-Magyar Monarchia sem a gyarmatosítási törekvéseiről volt híres, néhány kevésbé sikeres akció után (a 18. században rövid életű kereskedőtelepeket létesített Indiában, és a britektől és a spanyoloktól is megpróbált területet vásárolni) mégis úgy alakult, hogy egy kínai város, Tiencsin néhány kerületét magáénak tudhatta. Az egész terület mindössze 0,6 négyzetkilométeres volt, és nagyjából 30 ezren lakták.

A Monarchia éppen akkor kezdett volna el terjeszkedni Kínában, amikor a 19. századi ópiumháborúkat követően a Nyugattól elzárkózni igyekvő országban rohamosan növekedett a külföldi befolyás. A területen megnőtt az ellenszenv a leginkább japán, francia, angol, német, és más nyugati, imperialistaként értelmezett gazdasági-politikai érdekeltségek iránt, és a kereszténységellenesség is fellángolt. 1900 nyarán aztán robbant a bomba, és az amerikai hittérítők által bokszer névre keresztelt idegenellenes népi mozgalom tagjai elkezdték megtámadni a Kínában tartózkodó külföldieket. A felkelőket támogatta a Kínát régensként kormányzó Ce-hszi özvegy császárné is.

Erre a kolóniák gyakorlatilag katonai invázióval válaszoltak. A felkelőknek egy Nagy-Britanniát, Franciaországot, Oroszországot, az Egyesült Államokat, Németországot, Olaszországot, Japánt és az Osztrák-Magyar Monarchiát tömörítő, erős kollektívával kellett szembeszállniuk. A Monarchia annak ellenére kapcsolódott be a lázadás leverésébe, hogy nem volt érdekeltsége a területen, de mivel éppen ekkor kezdte volna komolyabban venni a terjeszkedést, érdeke volt a felkelés leverése.

A részvételt nem igazán vette komolyan: mindössze egy SMS Zenta névre keresztelt cirkálóval lépett be a harcokba, de később három másik hajót is, a Maria Theresiát, az Elisabeth-et és az Aspernt, útnak indította. Ekkorra azonban a felkelés már lényegében elfojtásra került. A teljes külföldi erő körülbelül 45 ezer katonából állt, amelyből mindössze 296 tengerész tartozott a Monarchiához. Bécsben úgy döntöttek, hogy szárazföldi csapatokat nem küldenek a konfliktus zónájába.

Arról egyébként megoszlanak a vélemények, hogy a Monarchia mennyire folyt bele a harcokba, és arról is, hogy pontosan hány katonát küldött. Van, aki nagyjából ötszázra teszi a bevetett tengerészek számát, és úgy tudja, hogy az egységek részt vettek a Követségi negyed védelmében, mentőakciókat hajtottak végre, és több lázadó erőd elfoglalása során segédkeztek, valamint ott voltak a fontos kikötőváros, Tiencsin elfoglalásakor is. Michael Falser bécsi építész-művészettörténész, aki tanulmánykötetet is írt az egykori koncessziós területről, alig háromszáz katonáról írt, és arról, hogy a Monarchia részvétele minimális volt.

Az viszont biztos, hogy a Monarchia Kínába és Japánba kinevezett minisztere, amikor a harcok már lecsengeni látszottak, engedélyt kért a külügyminisztériumtól, hogy elfoglaljon Tiencsinben egy kisebb területet. Ma koncessziónak nevezzük az eljárást, de lényegében háborús jóvátétel volt a bokszerek lázadása utáni békeszerződés értelmében. A terület ugyan nagyon kicsi volt, de a Monarchiának kifejezetten jól jött, mert - ha csak egy kis időre is - be tudott kapcsolódni a távol-keleti kereskedelembe.

Ezt a területet "telepítvénynek" hívták, és a Hajho-folyó két partján terült el. A helyi lakosok túlnyomórészt a folyó jobb partján éltek, míg a bal parton az európai stílusú fejlesztések, mint például a konzulátus, a tiszti kaszinó, az angol nyelvű iskola, a fürdő és a kórház kaptak helyet. A területen tartózkodókat az Osztrák-Magyar Monarchia törvényei irányították, de ha valaki átlépte a határt, akkor már a kínai közigazgatás alá került. A rend és a biztonság fenntartására egy 40 fős osztrák-magyar rendőri egység ügyelt, emellett kínai helyi hatóságok is működtek a kerületben. Az utcák nevei között szerepeltek Bécs, Budapest és Ferenc József nevei is, ezzel is tükrözve a városrész multikulturális jellegét.

A kezdeti nagyobb reményeket azonban a koncesszió nem váltotta be, történészek szerint leginkább azért, mert a Monarchia nem foglalkozott a területtel, és nem is volt annyira érdekében nagyobb energiát fektetni bele, hiszen kereskedelmének csak egy igencsak kis része folyt a Távol-Keleten. Éppen ezért nagyon kevés korabeli forrás áll rendelkezésre a területről, Michael Falser is csak levéltári kutakodás után tudott írni róla. Egy magyar nyelvű beszámoló azonban biztosan fennmaradt: Szuk Géza, a Ganz gyár főmérnöke 1903-04-ben járt a gyarmaton, és a "A mi kis Khínánk" címmel beszámolót is írt róla. Ebben kifejti, hogy Tiencsin sokkal fejlettebb város, mint amire számított.

A szöveg egyedi átfogalmazásával a következőképpen alakítható: Megemlítette, hogy míg a japán és német gyarmatosítók lényegében porig rombolták területeiket, és új épületek emelésével formálták át őket, addig a Monarchia területe megőrizte saját karakterét. Itt a már meglévő városrészeket fejlesztették ki, nem pedig teljesen újjáépítették azokat. A fejlesztések azonban lassú ütemben haladtak, és hiába helyezkedett el a terület közel a nagy ígéretekkel kecsegtető vasútállomáshoz, a város kereskedelmi központjának számító részek francia fennhatóság alatt álltak. Ezekhez való hozzáférés érdekében hidat kellett építeni. 1905-re megvalósult ez a projekt: egy vashíd kötta össze a folyó két partját, amely a Ferenc József utca nevű, de köznyelvben csak Osztrák utcaként emlegetett körútra vezetett. E híd később a városrész fontos közlekedési csomópontjává vált, mivel az itt elindított 1902-es villamosjárat egyik kulcsfontosságú szakaszát érintette. Ezen a helyen alakult ki a Monarchia gyarmatának új üzleti központja.

A hozzá fűzött remények sajnos nem valósultak meg, hiszen a koncessziós terület nem tudta beteljesíteni ígéreteit. A monarchia polgárai nem mutattak különösebb kedvet a Kínába való költözésre, ennek következtében pedig elmaradtak azok a fejlesztések, amelyek vonzóbbá tehették volna számukra az utazást. Ráadásul 1911 őszén egy pusztító tájfun nyomán bekövetkezett árvíz szinte teljesen elmosta a területet, tovább súlyosbítva a helyzetet.

Az osztrák-magyar koncessziós terület története 1917-ben ért véget, amikor az eleinte semleges Kína az Antant oldalán belépett az első világháborúba, azonnal igényt formált az 1901-ben tőle elvett koncessziós területekre, a Monarchia pedig nem tudta megvédeni a távoli érdekeltségét. A kínai hadsereg tehát gyakorlatilag ellenállás nélkül tudta visszavenni a városrészt, a világháborút lezáró békeszerződésben pedig Ausztria és Magyarország is lemondott a gyarmatáról. Az építések nyoma azonban még most is látszik a városon: a konzulátus épülete és a híd is megmaradt.