"Örömmel tölt el, hogy én vagyok az, aki láthatja a világot értük" - hiszen ő a látásuk, a szívük fénye.
Fecó, a vak szülők gyermeke, az első lépéseit nem látja, csupán hallja, és mesét sem olvashatnak neki. Mégis, a fiúkért érzett rajongás szinte mindenkit magával ragad. Ahogy cseperedik, úgy válik szülei legfőbb segítőjévé és kalauzává a világban, de az idő előtt rátartozó óriási felelősség mély nyomot hagy benne. Varga Ágota két évtizeden át három dokumentumfilm keretében kísérte figyelemmel a család életének nehézségeit és boldog pillanatait. A harmadik epizód, a "Láthatatlan kötelek", a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjába került.
"Hangzott el Varga Ágota trilógiájának első kötetében, több mint húsz évvel ezelőtt. 'Azért, amiért két látónak szerintem' - felel Kati, aki Győzővel együtt neveli Fecót, a fiukat. A kérdés, amelyet a nő úgy véli, nem lenne szabad feltenni, gyakran elhangzik tőlük, és nem nehéz kitalálni, miért: mindketten vakok. Varga vállalásának különlegessége nem csupán az, ahogyan a témát megközelíti, hiszen trilógiájának stílusa inkább a csendes megfigyelésre emlékeztet. Sokkal inkább figyelemre méltó, hogy több mint két évtizeden át követte figyelemmel a család életének alakulását."
A 2004-ben bemutatott „Szemünk fényében” című film középpontjában két friss szülő áll, akiknek életét alapjaiban formálja meg kisfiuk érkezése. Bár a szülők nem tudják megélni Fecó első lépéseit, és a mesekönyvek lapjait sem tudják lapozni neki, szeretetük és odaadásuk mit sem csökkent; úgy gondoskodnak róla, mintha a helyzetük nem különbözne a látó szülőkéitől. A film körülbelül másfél éven keresztül követi a család életét, s bár Fecó még csak mellékszereplő ebben a történetben, a fókusz Katira és Győző életére irányul. Ők ketten egy magányos időszak után találnak egymásra, és viszonylag gyorsan, szinte zökkenőmentesen lépnek a közös élet és a gyermekvállalás útjára. A „Szemünk fénye” rávilágít arra, hogyan küzdenek meg a szülők az élet kihívásaival, és milyen megpróbáltatások elé állítja őket a kapcsolatuk, miközben a mindennapi feladatok egyre inkább próbára teszik őket.
Varga egy évtized elteltével tért vissza a családhoz, és az idő múlásával nem csupán Fecó nőtt fel, hanem a szerepek is kezdtek átalakulni. Fecó, aki bár még gyerek, hirtelen szülei első számú segítőjévé lép elő. A cím is utal erre a különös dinamikára, amely izgalmas kérdéseket vet fel a szülő-gyerek viszonyban, különös figyelmet szentelve annak, hogy valójában ki is gondoskodik kiről.
Örömmel tölt el, hogy én lehetek az, aki megmutathatja nekik a világot.
- Tedd különlegessé a szöveget! - kiáltja a kisfiú, akinek arca ragyog a boldogságtól, mert örömmel segíthet édesanyjának és édesapjának.
Most a BIDF-en mutatkozott be a két évtizeden átívelő családtörténet harmadik darabja, amelyben Fecó már tinédzser, épp a tizennyolcat tölti, gyermeki naivitása a múlté, helyette egy szorongó, sok minden miatt terhelt fiút látunk, akit láthatóan mindenki - a szülei, a nagyapja és a tanárai is - arról kérdez, mi a baj vele. Egészen megrendítő, amikor egy pedagógus szájából elhangzik például az a mondat - még ha épp segítő szándékkal is beszélget a gyerekkel -, hogy ehhez a helyzethez "te is kevés vagy," még akkor is, ha hozzáteszi, hogy ők, a pedagógusok is kevesek hozzá, érdemi segítséget pedig végül nem kap.
A Láthatatlan kötelek a trilógia korábbi darabjaihoz hasonlóan csendesen szemlélődve, kommentár nélkül követi a fiút, ahogy továbbra is szülei elsőszámú támaszaként funkcionál, miközben szabadidejében legszívesebben a négy fal közt ül, és számítógépen játszik. Az újabb tíz év egy újabb állomás a kapcsolatukban: ebben a korban kéne megnyílnia Fecó számára a világnak, annak a világnak, amely szülein túl létezik, azonban a filmből az is kiderül, hogy egyelőre az egy tőle elzárt világ. De mi más is lehetne, ha szinte egész életét szülei szemeként élte le, akik nyilvánvaló okok miatt hangtávolságon túl nem engedték a fiút, és ez leginkább ebben a korban feltűnő.
A jelenet rendkívül kifejező, amikor egy, a vak és látássérült szülők és gyermekeik számára szervezett esemény keretein belül felmerül, hogy a fiú találkozhatna a többi gyerekkel. Ez a lehetőség egy kis kikapcsolódást, a mindennapokból való kiszakadást kínálna számára, ám a láthatatlan kötelék, amely a szüleihez fűzi, megnehezíti a dolgot. A szülők vonakodnak elengedni őt, és ez a feszültség gúzsba köti a fiút, aki sosem tapasztalt mást, csak a szülei védőölelését. Különösen beszédes, amikor a fiú évek óta nem látott nagyapját látogatja meg, de ezt az édesapja elől titkolja. Az aggasztó kérdés, hogy „mi lesz velük, ha ő eltávolodik tőlük?”, folyamatosan visszhangzik a fejében, ami még inkább fokozza a belső konfliktust.
A feloldás, úgy tűnik, távol áll tőle, ahogy a jövő fénye is egyre halványabbá válik. Fecót újra és újra antiszociálisnak bélyegzik, miközben ő csak annyit szeretne, hogy békében éljen önmagában. "Egyszerűen nem tudok kapcsolódni a világhoz" - mondja a finom érzékenységgel és mély gondolkodással megáldott fiú, akinek a története igazán szívfacsaró, hiszen nem kapja meg azt a támogatást, amire szüksége lenne ahhoz, hogy szorongásaiból kiutat találjon. Az álmok és vágyak hiánya nem csak ürességet, hanem a reménytelenség súlyát is magával hozza, és Fecó mindeközben csak arra vágyik, hogy megtalálja a saját helyét a világban.
A "Láthatatlan kötelek" trilógia legújabb része, akárcsak az előző fejezetek, nem fókuszál a társadalmi környezetre, hanem egy grandiózus családi képet fest. A történet során a gyermek számára egyre nehezebbé válik az élet, míg a szülők számára a terhek fokozatosan csökkennek. A film kezdetén felmerülő dilemmák továbbra is éles vitákat gerjesztenek, különösen, amikor egy látássérült édesanya hangsúlyozza: a gyereknevelés univerzális, és nem lenne szabad különbséget tenni aközött, hogy két vak szülő neveli-e a gyermekét vagy sem.
Ám felmerül egy sokkal fontosabb kérdés is, amelyre a film nem ad választ: miként lehetne egy ilyen hamar segítői és felnőttszerepbe kényszerülő, irreálisan nagy felelősséggel birkózó gyereknek könnyebbé tenni a helyzetét?
