"Határozottan elhatároztam, hogy nem lélegzem, de az élet iránti vágy mindig felülkerekedik." - Marcell öröksége

"Csak fekszem egész nap az ágyban lehúzott redőnnyel. Nem beszélek senkivel, még apukáddal sem, nem akarok enni, nem akarok levegőt venni, nem akarok semmit. Néha visszatartom a lélegzetemet, elhatározom, hogy nem veszek levegőt, hátha megfulladok, de az ösztön erősebb sajnos. Mindenki hagyjon békén! A mellem beduzzadva, a tejem utat tört magának, és folyik megállás nélkül a ruhámra. Nem fejek, hiába javasolták. Nem érdekel. Egyedül akarok lenni, és a halált akarom. Nem érzek én már semmit sem" - osztja meg gyermeke elvesztése után érzett mély fájdalmát az olvasókkal Juhász Viktória Marcell öröksége című könyvében, amely a saját perinatális gyászának első négy hónapjáról szól. Arról az érzelmi hullámvasútról, amelyen ilyenkor keresztülmegy az édesanya.

A társadalom gyakran másképp reagál a perinatális veszteségekre, mint a megszokott gyászhelyzetekre. Szavak, mint „Ennek így kellett lennie”, „majd lesz másik” vagy „örülj neki, hogy van már másik gyermeked” sokkal gyakoribbak, ha édesanyától van szó, aki a várandósság, szülés vagy csecsemőkor körüli tragédiával küzd. Ugyanakkor ezek a kifejezések a házastárs, édesapa vagy nagyobb gyermek gyászában sokszor elmaradnak. Az emberek hajlamosak alábecsülni a perinatális veszteség súlyát, nem igazán értik meg a fájdalmat, amit az érintettek átélnek. Pedig a veszteség mélysége és a gyász folyamata ugyanolyan intenzív és valóságos, mint bármely más gyászoló esetében. Az empátia és a megértés hiánya gyakran még súlyosbítja is az érintettek fájdalmát, akik már egy eleve nehéz helyzetben keresnek vigaszt és támogatást.

Ez a típusú gyász rendkívül bonyolult és fájdalmas, hiszen a szülők nem csupán a gyermekük elvesztését gyászolják, hanem azokat az álmokat, vágyakat és jövőbeli elképzeléseket is, amelyek szorosan összefonódtak a gyermekük életével.

Sokan képtelenek megosztani fájdalmukat, így egyedül maradnak a tragédiájukkal, és azt hiszik, hogy csak ők szenvednek ilyen élményektől. Pedig a valóság az, hogy a nők jelentős része, életük során, átél perinatális veszteségeket, ami azt jelenti, hogy ez a fájdalom sokakat érint, mégis kevesen beszélnek róla.

Ez a fajta veszteség sokszor tabunak számít, kevesen mernek róla beszélni. Juhász Viktória azonban úgy döntött, hogy megtöri a csendet. Könyvében kendőzetlenül, őszintén osztja meg saját gyászát és a veszteség feldolgozásának folyamatát. Célja, hogy azok, akik hasonló helyzetben vannak, érezzék: nincsenek egyedül a fájdalmukkal. Viktória története nem csupán a sorstársaknak nyújt kapaszkodót, hanem azok számára is tanulságos, akik nem tapasztalták meg ezt a sötét valóságot. Megmutatja, milyen mély sebeket ejthet egy édesanyán a veszteség, és segít megérteni a gyász komoly és gyakran elhanyagolt aspektusait.

Viktória és férje öt évig küzdöttek azért, hogy szülők lehessenek. A harmadik lombikprogramban jött össze a gyermek. Felhőtlen örömük azonban nem tartott sokáig, ugyanis a második genetikai vizsgálat során fekete foltot találtak a magzat szívéből kinőve. Kiderült, hogy bal pitvari fülcseaneurizmája van, amely nagyon ritka, mindössze 17 ilyen magzati esetet tartanak nyilván a világon.

Két héttel később egy újabb, rendkívüli szívbetegséget diagnosztizáltak nála, olyat, amely eddig még soha nem szerepelt a szakirodalomban.

Innentől kezdve minden vizsgálatot úgy zártak le az orvosok, nem tudják, a gyermek meddig fog élni. Mindezek ellenére szépen fejlődött és mozgolódott Viktória hasában. Mivel a 29. héten már összeért a szíve a tüdejével, az orvosok úgy döntöttek, inkább megcsászározzák Viktóriát. Előre jelezték, nem biztos, hogy a gyermek túléli a szülést, de ha igen, akkor sem tudni, meddig marad életben. Viktóriáék gyermeke azonban túlélte, és az értékei is rendben voltak. A Marcell nevet adták neki, amely harcost jelent. Azt hitték, most már minden rendben lesz. Marcell el is kezdett szépen fejlődni, majd elkapott egy fertőzést a kórházban, és a hetedik napon édesanyja karjaiban meghalt.

Viktória napokig fogságban tartotta magát az ágy négy fala között, miután elvesztette kisfiát. Az étel és az alvás teljesen elkerülték; csak férje kitartó jelenléte segítette át a legnehezebb pillanatokon, ő próbálta meg etetni és itatni, bármilyen kis kedvességgel. A fájdalmát végül egy különös módon kezdte feldolgozni: írásba fogta mindazt, ami a lelkében kavargott. Marcellhez írt, mintha ő lenne az egyetlen, aki megértheti a szívében dúló viharokat. Nem is igazán tudta, mit vár el ettől az öngyógyító törekvéstől; csupán annyit akart, hogy a dühét, a csalódottságát és a fájdalmát kiírja magából, amiért az egész világot felelőssé tette a tragédiáért, ami őt sújtotta.

"Még mindig nem tudom elfogadni a halálodat. Dühös vagyok az emberi hanyagságra... Dühös vagyok, mert mindenféle haláldiagnózis után egy egyszerű kórházi fertőzés vitt el téged" - írta az első hetekben. Majd később így fogalmazott: "Utálom a környezetemben lévő embereket, hogy a legnagyobb bajuk is eltörpül az enyém mellett, mégis sopánkodnak. Utálom, hogy nem tudnak segíteni nekem, holott minden nap kiáltozok, egyre hangosabban... Utálom, hogy nem tudnak mit kezdeni a fájdalmammal, hogy csak megjátsszák magukat..."

Kegyetlenül őszintén fogalmazta meg a legbensőbb érzéseit, ami ilyenkor az érintettek többségében benne van, de nem merik kimondani. Még arról is őszintén írt, mit érzett, amikor más kisbabával találkozott: "Nem leszek álszent, én is azt gondolom, ő miben másabb, hogy életben maradhatott? Kegyetlen gondolat ez, rettenetesen szégyellem is magam, de egy hónappal a halálod után ezt gondolom minden babáról.

"Miért gondolnád, hogy Te kevesebbet érdemelnél, mint bárki más? Te is megérdemelted volna a lehetőséget, mint bárki más. Igazságtalannak tartom, hogy másoknak olyan könnyen jött össze a gyermekáldás, miközben mi évekig küzdöttünk érted. Ezt mindannyian megérdemeltük volna."

A szakértők véleménye alapján ezek a felvetések teljesen természetes válaszok, amelyek nem az adott személyre irányulnak.

Kezdetben Viktória és férje nem tudtak egymással beszélni az őket sújtó eseményekről. Mindkettőjüknek túlságosan fájdalmas volt, és nem akarták egymás terheit tovább növelni. Viktória azonban megfogadta, hogy nem engedi, hogy ez a nehézség lerombolja a kapcsolatukat, ahogyan az sok más pár életében is megtörténik hasonló helyzetekben. "Nem fogom hagyni, hogy ez a tragédia szétszakítson minket, apukáddal. Rajtam múlik, hogy mi történik. Néha teljesen normális vagyok vele, máskor viszont úgy érzem, mintha egy másik világban élnék, és agresszívan reagálnék. Olyan, mintha a pszichopaták viselkedését utánoznám. Nem tudom, meddig tudja még ezt elviselni, hiszen neki is meg kell birkóznia a saját fájdalmával. Én meg itt vagyok, a labilis, aki csak zavarja a dolgokat. De ő, a szerencsétlen, eddig még mindig kitart mellettem. Hihetetlen szeretettel fordul hozzám, még akkor is, amikor igazán bunkó vagyok vele. Nem is érdemlem meg ezt a törődést" - osztotta meg érzéseit.

Viktóriáéknak két hónap kellett ahhoz, hogy meg tudjanak nyílni egymásnak, és őszintén el tudják mondani az érzéseiket. Ma már mindketten úgy érzik, hogy még szorosabb lett a kapcsolatuk, a tragédia még közelebb hozta őket egymáshoz.

A kezdeti düh és halálvágy után Viktória elindult a feldolgozás útján, megfogadta, hogy nem hagyja el magát nemcsak önmaga és a férje miatt, hanem Marcell miatt sem.

Elkezdte felfedezni a gyászfeldolgozás világát, és olyan könyvekbe mélyedt el, amelyek segítettek neki a fájdalmával való szembenézésben. Eleinte csak vonakodva, de végül még a könyvekben található gyakorlati feladatokat is elvégezte, noha az elején nevetségesnek tartotta azokat. Ahogy haladt előre az olvasmányaival, fokozatosan újra kapcsolatba lépett a barátaival és ismerőseivel, akik mellett mindig ott álltak, csak ő nem vette észre a támogatásukat.

"Nagyon sokat segített, hogy nem csupán a négy fal között éltem a napjaimat, hanem újra felfedeztem a világot" - osztja meg tapasztalatait. A felépülésében jelentős szerepet játszott az is, hogy visszatért a munkához, és ezzel élete ismét a megszokott kerékvágásba került. Azonban a legnagyobb támogatást a sorstársai nyújtják számára, akikkel a közösségi médián keresztül ismerkedett meg, és akik közül néhányukkal már személyesen is találkozott. "Kölcsönösen motiváljuk egymást, és igyekszünk segíteni annak, aki éppen a legnehezebb időszakát éli" - meséli. Közöttük talált inspirációt Viktória is, ami hozzájárult ahhoz, hogy leveleiből könyv születhessen; miután bemutatta írásait, ők bátorították, hogy adja ki azokat.

A gyász időszaka rendkívül nehéz és összetett, hiszen a gyászolónak nem csupán a saját fájdalmával kell megküzdenie, hanem a környezetének reakcióival is. Viktória, aki kezdetben csak magában vívta meg a harcát, nem mutatta ki a belső vívódásait, így sokan azt hitték, hogy minden rendben van vele. "Nem is látszik, hogy gyászolsz, túl jól nézel ki" – hallotta sokszor, és ezek a szavak nemhogy megnyugtatták volna, hanem inkább sebként hatottak lelkére. Számára ezek a megjegyzések nem dicséretet, hanem egy újabb tőrdöfést jelentettek, hiszen csak növelték a már így is meglévő lelkiismeret-furdalását. A látszólagos erő és szépség mögött ott rejtőzött a fájdalom, amelyet senki sem látott, és ami még inkább elszigetelte őt a világától.

"Marci halála óta folyamatosan kísért a lelkiismeret-furdalás. Minden falat, amit megeszem, minden nevetés, amit megélek, minden egyes pillanat, amikor a város felfedezésére vagy nyaralásra merészelek gondolni, egyfajta bűntudatot ébreszt bennem. Néha jövőképek is felbukkannak a fejemben" - mondja, majd így folytatja: "A gyász általában egy jól ismert formát ölt: megtört és elhanyagolt külső, drámai fogyás vagy éppen ellenkezőleg, hízás, sok-sok sírás, piros és bedagadt szemek. Ha azonban valaki eltér ettől a sablontól, azonnal a háta mögött kezdik el kommentálni, sőt, rosszabb esetben még a szemébe is mondják a véleményüket."

"Sokan nem tudják, hogyan közelítsenek a gyászolóhoz, ezért sokszor magára hagyják" - osztja meg Viktória, aki saját tapasztalataiból merít. Sajnos sokan inkább távolságot tartanak, mert nincsenek tisztában azzal, hogyan is viszonyuljanak, mit mondjanak, vagy milyen kérdéseket tegyenek fel. "Mindenki másképp éli meg a gyászt; van, akinek az segít, ha hívják és támogatják, míg másoknak éppen az a legjobb, ha csendben hagyják őket."

"Fontos, hogy a gyászolót megkérdezzük az érzéseiről és igényeiről. Eleinte én is nehezen tudtam megnyílni Marcell kapcsán, de mindig jól esett, ha valaki érdeklődött, mert ez segített elterelni a gondolataimat. Ma már viszont szívesen osztom meg a történeteit és emlékét."

A történések nyomán drámai változások álltak be a kapcsolataiban. Néhány emberrel sokkal szorosabbra fűzte a szálakat, míg másokkal távolabb kerültek egymástól. Ez utóbbi nem bántja, hiszen mára már jóval fontosabbnak tartja az őszinte, hiteles kapcsolatokat a felszínes, ámde megtévesztő érintkezéseknél. Ráadásul új barátságok is születtek az életében, amelyek gazdagítják a mindennapjait.

Viktória könyve még csak pár hete jelent meg, de már rengeteg visszajelzést kapott. Sokan írtak neki, hogy ők is elvesztették magzatukat/gyermeküket, és megosztották vele a saját tragédiájukat. Többen közülük még sehol sem beszéltek erről, mert túl fájdalmasnak érzik, vagy olyan mélyre elásták magukban, hogy nem is nagyon gondolnak rá. De olyanok is vannak, akik szégyellik, hogy ezt történt velük, és nem tartják magukat teljes értékű anyának.

A fájdalom mértéke nem változik attól, hogy a veszteség a terhesség 12. vagy 24. hetében, vagy a születés után következik be – tapasztalja Viktória. Ő nem csupán a sorstársai támogatását érzi, hanem különböző üzeneteket is kap. Akadt, aki megosztotta vele, hogy a könyve hatására sokkal inkább megbecsüli saját gyermekét, még akkor is, ha néha hisztizik, és hálás azért, hogy lehetősége van édesanyaként élni, ráadásul kisfia egészséges. Egy válófélben lévő nő elmondta, hogy Viktória története inspirációt nyújtott számára; ha ő képes volt felállni egy ilyen tragédia után, akkor ő is szeretne újra talpra állni, és új életet kezdeni. Egy harmadik olvasó pedig úgy érezte, hogy Viktória bátorsága adta meg neki azt az erőt, amire szüksége volt ahhoz, hogy végre előmerészkedjen a fiókjából, és megossza az íróasztala mélyén rejtőző verseit.

Viktória tisztában van vele, hogy gyásza még hosszú időn át elkíséri, akár hónapok, sőt évek is eltelhetnek, míg teljesen feldolgozza a veszteséget. Az érzelmei ingadoznak, és nap mint nap változik, hogyan érzi magát. "Van, hogy jobban bírom, de aztán jön egy váratlan pillanat, és hirtelen minden elsöprővé válik, könnyekben török ki. Mostanában viszont már azt is észreveszem, hogy időnként képes vagyok elfogadni a történteket. Nagy segítség számomra, hogy látom, a könyvem milyen hatással van másokra" - osztja meg érzéseit.

Fél év után úgy érzi, lassan újra nyitottak egy új élet befogadására annak ellenére, hogy rengeteg félelem és aggódás van bennük. "Sokan ilyenkor egyből akarnak gyereket, hogy pótolják az űrt, amit a baba elvesztése után éreznek, sőt ugyanarra a gyermekre vágynak. Mi már el tudjuk különíteni a kettőt. Ez is a gyászfeldolgozás egy következő lépcsője.

Már nem arra áhítozunk, hogy Marcell újra itt legyen, hanem inkább a testvérére, aki teljesen más egyéniséggel fog megérkezni.

"Ennek ellenére mély szeretettel gondolunk Marcellra, hiszen ő örökre a mi elsőszülött kisfiunk marad, akit a legnagyobb odaadással fogunk szeretni" - osztotta meg Viktória.