A tudósok véleménye szerint a világegyetem végső sorsa több lehetséges forgatókönyv szerint alakulhat. Az egyik elmélet szerint a galaxisok távolodása folytatódik, míg végül a sötét anyag és energia dominálja a teret, így a világegyetem egy hideg, üres ál

Abban mindenki egyetért, hogy az univerzum egy napon - feltehetőleg egy nagyon-nagyon távoli napon, amikor már a naprendszerünk is rég az enyészeté lett - megszűnik majd létezni. Az viszont még kérdéses, hogy mindez hogyan is megy majd végbe.

Számos lenyűgöző kozmikus jelenséget ismerünk, amelyek képesek lennének radikálisan megváltoztatni életünket a Földön. Gondoljunk csak a hatalmas napkitörésekre, a pusztító meteoritbecsapódásokra, a titokzatos gammakitörésekre vagy akár egy közeli szupernóva robbanására. Mindezek a fenyegetések elképzelhetők, de a valóság az, hogy a Földet egy olyan globális katasztrófa, amely teljesen kiirthatná az életet, érintetlenül hagyja az esélyek tengerében: ezek meglepően alacsonyak.

De tudjuk, hogy közeleg. A csillagászok szerint a Nap fényessége egymilliárd évente körülbelül 6 százalékkal növekszik. Bár a 6 százalék nem tűnik soknak, ez elég ahhoz, hogy bolygónk 1,1 milliárd év alatt alkalmatlanná váljon az általunk ismert élet számára.

A világegyetem végének megjóslása azonban igencsak bonyolult feladat; ennek ellenére ez nem szegte kedvét a tudósoknak, akik különféle, a téma komolyságához képest meglepően szórakoztató nevű elméleteket dolgoztak ki az univerzum teljes megsemmisülésével kapcsolatban.

Íme négy olyan lehetőség, amelyek a legnagyobb valószínűséggel merülhetnek fel:

A világegyetem folyamatos tágulása egy lenyűgöző folyamat, amelyet valószínűleg egy titokzatos energiaforma, a sötét energia irányít. A nagy szétszakadás elmélete szerint ez a tágulás nem áll meg, hanem a végtelenbe nyúlik - egészen addig a pontig, amikor a galaxisok, csillagok, bolygók, sőt még az anyag szubatomi részecskéi is elvesztik a koherenciájukat, és elkerülhetetlenül szétszakadnak. Hogy ez a drámai esemény valóban bekövetkezik-e, az a kritikus sűrűségtől függ, amely a végtelen tágulás és az összeomlás határvonalát jelöli. Ez a tudományos kérdés nemcsak a fizikusokat, hanem a filozófusokat is foglalkoztatja, hiszen a világegyetem sorsa mélyen összefonódik a létezésünkkel és a jövőnkkel.

Ez az esemény nagyjából 22 milliárd év múlva következik be (már ha bekövetkezik), amikor a Nap központi csillagból vörös óriássá, majd fehér törpévé változott, és ennek során minden bizonnyal a Földet is sikeresen elhamvasztotta. De ha a bolygónknak mégis sikerülne épségben túlélnie a Nap kataklizmaszerű átalakulását, körülbelül 30 perccel a nagy finálé előtt így is felrobbanna, szóval mindegy.

Ezen elgondolás alapján az univerzum folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben tágul. Eközben a hőmérséklet fokozatosan eloszlik az űr végtelenjében, sűrűsége drámaian csökken, így a galaxisok, csillagok és bolygók egyre távolabbra vándorolnak egymástól. Ennek következtében a távoli égitestek fénye annyira eltávolodik, hogy elérhetetlenné válik számunkra, és a világmindenség mélységeiben rejlő csodák mind inkább elérhetetlenné válnak.

Másrészt a csillagok születéséhez szükséges alapanyagok is kimerülnek, és a fények fokozatosan elhalványulnak, mintha egy véglegesen bezáruló könyv lapjai zárnák le a galaxis történeteit.

A hőmérséklet folyamatosan csökken, míg végül az univerzumban el nem érjük az abszolút nullát, ahol a mozgás teljesen megáll. Ilyen körülmények között semmi sem létezhet, mivel az energia teljes hiánya uralkodik. Ez az állapot az entrópia maximális szintjére emeli az univerzális rendszert, amelyben a galaxisok a halott csillagok maradványaival teli üres koporsókká alakulnak. Számos tudós véleménye szerint ez az egyik legvalószínűbb jövőbeli forgatókönyv, amely az űr sötét, csendes birodalmát vetíti előre.

Ebben a modellben a világegyetem tágulása nem tarthat örökké. Egy bizonytalan időszak, valószínűleg több trillió év elteltével, ha az univerzumban lévő anyag átlagos sűrűsége elegendő mértékben megnő, akkor a tágulás megállhat. Ezt követően az univerzum elkezdene összeomlani saját gravitációja alatt. Végül minden létező anyag és részecske egy rendkívül sűrű állapotba, esetleg egy fekete lyukhoz hasonló szingularitásba sűrűsödne össze.

Lehetséges, hogy hasonló események már a múltban is bekövetkeztek. Egyes tudósok azt gondolják, hogy a világegyetem, amelyet most ismerünk, az ősrobbanás ciklikus folyamatainak egyik újabb megnyilvánulása. Szerintük az első kozmológiai esemény egy korábbi világegyetem összeomlását követően bontakozott ki, új lehetőségeket teremtve a tér és idő végtelen szövevényében.

és ez folytatódik a végtelenben, sőt talán azon is túl, egy soha véget nem érő körforgásban.

Ez a jelenség a konformális ciklikus kozmológia néven ismert. Az előző két forgatókönyvvel ellentétben ez a modell azt feltételezi, hogy a világegyetem geometriája zárt, hasonlóan egy gömbfelülethez. Ebben a kontextusban a folyamat olyan, mint egy életlen lélegzetvétel: az univerzum először kifújja a Nagy Bummot, majd pedig újra belélegzi a Nagy Reccset.

Ez a teória - mely alapját a Higgs-bozon, vagy más néven az isteni részecske felfedezésének adja - mindössze néhány éve került a figyelem középpontjába. Az elmélet szerint a világegyetem vákuuma eredendően instabil lehet, és talán egy állandóan metastabil állapotban létezik. Amennyiben ez a feltételezés helytálló, úgy a mi univerzumnkban egy katasztrofális esemény következhet be: egy másik alternatív univerzumból érkező buborék jelenik meg a mi tér-időnkben. Ha ez a buborék alacsonyabb energiájú állapotot képvisel, mint ami a mi buborékunkban található, akkor a világegyetemünk teljes megsemmisülése is bekövetkezhet.

Lényegében ez a jelenség az univerzumunkban található összes anyagban lévő protonok teljes bomlását idézné elő.