Több mint fél napot töltöttek el a bakui reptéren, ellátás nélkül, magyar utasok, miközben az iráni helyzet miatti zűrzavarok miatt várakoztak. Az idő múlásával egyre csak nőtt a feszültség és a kétségbeesés a helyszínen.

Október 26-án hajnalban a Budapest-Dubai járat, mint sok más repülőgép, kénytelen volt eltérni eredeti útvonalától, és Bakuban landolni. Több mint 180 utas – köztük számos magyar állampolgár – több mint 12 órát töltött a repülőtér várójában, ellátás nélkül. Az ilyen incidensek sajnos előfordulnak, de a helyzetet tovább súlyosbította a sajtóban megjelent hírek. A Pravda az azeri sajtószolgálat információira hivatkozva arról számolt be, hogy "a repülőtéri személyzet minden szükséges erőforrást mozgósított az érkező járatok magas színvonalú kiszolgálásához". Az alábbiakban bemutatjuk, mi zajlott le valójában. Spoiler: a helyzet messze nem volt rózsás.

Október 25-én, a késő esti órákban emelkedtünk a levegőbe a Fly Dubai járatával Ferihegyen. A tervezett indulásunkhoz képest egy órás késéssel vágtunk neki az útnak, de hát ez van, az utazás néha nem éppen a tervek szerint alakul. A repülőgép már jó három órája szelte a levegőt, amikor éppen az északnyugat-iráni Tabriz fölött jártunk, és az utasok nagy része békés álomba merült. Hirtelen a monitorunkon megvillanó üzenet riasztott fel minket: a szép kék vonal, ami Teherántól nyugatra mutatott Dubaira, hirtelen eltűnt. Egy szempillantás alatt a gép iránya északra változott, mintha nem is tudta volna, hova tart. Aztán, mint egy kísértet, megjelent Baku a képernyőn, mint új célállomás. A szívem hevesebben kezdett verni, miközben a gondolataim cikáztak: mi történik? Eltérítették a gépet? Hajtóműhiba? Vajon elérjük-e a végcélunkat épségben? Információ sehol, minden csendes, mintha a világ megállt volna körülöttünk.

A stewardess egy ideje eltűnt a közelből, a pilóta pedig csak hallgatott, mintha egy titkos küldetés része lenne. Körülbelül tíz perc múlva végre megjelent egy légikisasszony, akitől megkérdeztük, mi történik. Ő annyit mondott, hogy majd később tájékoztat minket, de a válaszát végül nem nekünk szánta. Kiderült, hogy román származású, és a mellettünk ülő honfitársaival anyanyelvükön tárgyalta a helyzetet, miszerint valóban Bakuban fogunk leszállni – de az okot nem osztotta meg velünk. Szerencsére nem tettük fel a kérdésünket románul, mert így elkerültük, hogy lemaradjunk a további, a többi utassal szelektíven megosztott információkról.

Körülbelül fél órával később, a helyi idő szerint hajnali öt órakor, kissé meredek pályán, de végül biztonságosan landoltunk Bakuban.

A pilóta bejelentette, hogy az iráni légtér lezárása következtében kénytelenek voltunk landolni.

Bízom benne, hogy nemsokára megnyílik az út, és folytathatjuk az utazásunkat. Addig is üljünk csendben és türelemmel a helyünkön. Ekkor vette kezdetét az a kétórás hazugságfutam, ami nem éppen kedvez a kopogós tényekhez szokott nyugati fülnek.

"Nincs okunk aggodalomra, csupán a személyzet váltására várunk, hiszen új kollégák érkeznek Dubaiból. Amint ők itt lesznek, indulhatunk." "A jelenlegi személyzet fog minket tovább fuvarozni, de előbb türelemmel kell lennünk, amíg a légtér megnyílik." "A légtér már megnyílt, de telített a forgalom; először a korábban érkezett járatok szállnak fel, de hamarosan mi is sorra kerülünk." "A légtér nyitva áll, és mi leszünk az elsők, akik felszállnak, csupán még egy kis időt kell várnunk." Ráadásul írásban is kaptunk téves információt: a kijelzőnkön az szerepelt, hogy a Hejdar Alijev repülőtéren tartózkodunk, 12 méterrel a tengerszint alatt, éppen 0 óra 0 percre a célunktól, miközben 185 km/óra sebességgel haladunk.

Bár nagyjából 30 méterre parkoltunk a termináltól, wifi nem volt elérhető. Onnan tudtuk, hogy Izrael és Irán között szállnak katonai műtárgyak, hogy egy utastársunk előrelátóan beszerzett magának EU-n kívül is érvényes roamingszolgáltatást. Arról is magyar hírportálokról értesültünk, hogy a légtérzárat már feloldották, amikor kézipoggyászokkal együtt leparancsoltak minket a gépről azzal, hogy nem is ez a gép visz minket tovább; amíg megjön az új, addig várjunk a terminálban, pazsalszta.

Itt kezdődött "a hír igaz, csak némi módosításra szorul" jellegű, akkor nem éppen viccesnek talált helyzet. Azzal szemben, hogy a TASSZ jelentése szerint (amit a Pravda nevű orosz propagandaoldal magyar nyelű változata is lehozott) "a repülőtéri személyzet minden szükséges erőforrást mozgósított az érkező járatok magas színvonalú kiszolgálásához", a valóság az, hogy a Budapesten és a dubai átszállásukhoz kerekesszéket igénylő, nehezen mozgó idős házaspárt a gondos azeriek nem várták kerekesszékkel, sőt, egyedül kellett végigvergődniük a géphez tolt lépcsőn. Az utastársak segítettek levinni a poggyászukat.

Ezután tanúi lehettünk, hogy a bakui reptér személyzete milyen különféle erőforrásokat mozgósított. Betereltek minket egy újabb poggyászellenőrzésre a tranzit zóna helyett, ahol kékesfekete hajú kaukázusi fiatalok osztogatták a "Tranzit" feliratú műanyag kártyákat, és figyelmeztettek minket, hogy ezeket gondosan őrizzük meg, mert szükség lesz rájuk. Végül is, nem volt rájuk szükség (maradtak nálunk könyvjelzőként). A poggyászellenőrök viszont elvették tőlünk a duty free boltban vásárolt termékeket, parfümöket és borokat, amik Budapesten még legálisan felvihetők lettek volna. Volt, aki csendben elfogadta, hogy ezek a dolgok most az ellenőrök kedvére tettek, hiszen már több hasonló eset is történt. Azok, akik tiltakoztak, hogy az eljárás nem helyénvaló, kénytelenek voltak visszalépni a sor végére, miután kiöntötték, megitták, összetörték vagy éppen csak a szemétbe dobták a kifogásolt terméket.

Mindezek a színes kalandok után végre megérkeztünk a tranzitváróba. A bakui reptér nemcsak hogy nem tűnik rossznak, de a nemzetközi színvonal alsó kategóriáját abszolút hozza. Az utazóközönséget tekintve pedig nem lehet panaszunk: gyakorlatilag hívatlan vendégek lévén, igazi multikulti forgatagban találjuk magunkat. Színes szoknyákban járó asszonyok, szakállas, turbánt viselő bácsik, és hidzsabos fiatal nők mindenütt. Csadorok, salvárok, strandpapucsok keverednek egymással. És nem utolsósorban, az előttünk negyedóránként elhaladó gépfegyveres járőrök, akik megfigyelik az utazóközönséget, csak tovább fokozzák a helyszín különös atmoszféráját.

Az első órát a tranzitban reménykedve töltöttük, várva, hogy végre kiírják a járatunkat, és folytathassuk az utunkat. A második órára már elhatároztuk, hogy nem maradunk tétlenek, és az információs pulthoz léptünk, hogy érdeklődjünk a helyzetünkről. Talán elvárható lett volna, hogy a járat utasai közösen válasszanak ki egy képviselőt, aki a többiek nevében kérdez, de a pultnál ülő, erősen sminkelt és feltűnően illatosított hölgy modora finoman szólva is meglepő volt. "Nem mondtam meg, hogy bontott csirkét hozzál!" stílusban tudatta velünk, hogy hiába érdeklődünk, ő nem rendelkezik információval a továbbindulás időpontjáról. Még rosszabb helyzetbe került az a szerencsétlen utastársunk, aki orosz nyelvtudásával próbálkozott, hiszen ő olyan választ kapott, ami nyilvánvalóan nem volt éppen kedves: a hölgy kifejtette, hogy már megint zaklatják az információs szolgálatot, és hogy nem lehetne végre megérteni, hogy információ jelenleg nincs, oszt jónapot. Persze nem egészen ezekkel a szavakkal.

A harmadik órában már kezdtük unni magunkat és utastársainkkal való beszélgetéssel töltöttük az időt. Elmentünk a mosdóba is, ahol a telepített takarítónő triázsolta a betérőket, ő osztotta be a sorrendet, és hogy ki melyik fülkét használhatja. Tisztaság és hipószag volt, meg kell hagyni, a mosdó fogalma pedig tágan értelmezett, mert kifelé menet láttuk, hogy három asszonyság felfrissülésképpen a mosdókagylóknál nem az arcát mossa.

A negyedik-nyolcadik órában vágyakozva hallgattuk, hogy felszáll Szaúd-Arábia felé a Moszkvából, Minszkből, Kazanyból, Szentpétervárról indult gép. Gyérül a tranzitváró népessége. Egyesek eleség és ital után néztek a kioszkokban, mert hivatalból egy szendvicset, egy korty vizet sem kaptunk, a reptéri információs személyzet egy segítő/együttérző/jó szót sem szólt hozzánk. A tekintetek arról árulkodnak, hogy nem kíváncsiak ránk, púp vagyunk a háton, létszámfeletti mit-keres-ez-itt kategória, és alig várják, hogy mielőbb eltűnjünk onnan. Mondjuk ebben közös volt a szándék.

Amikor végre kiírták a járatunkat előbb 12, majd 15, végül 16 órára, már erősen megrendült a "bakui rádió" információinak hitelességébe vetett eleve nem erős hitünk. Dubai 28 fokos lágy tengervizéről ábrándoztunk, ahol lubickolnunk kellene már, ha nem jön közbe a nemzetközi helyzet.

A wifi akadozik. Aztán személyes adatokat és mailcímet kér. Offoljuk. Szóval csak ülünk rendületlenül, utastársainkkal a Canterbury mesék együltőben verziójával szórakoztatjuk egymást és/vagy nézzük a mellettünk ellépkedő, Moszkvába, Asztrahánba, Almatiba, Tbiliszibe, Szamarába, Jekatyerinburgba, Taskentbe, Novoszibirszk-alsóra induló kalandvágyó utazók arcát.

Végre eltelik egy óra anélkül, hogy a 16 órás indulás időpontját megváltoztatnák. Legalábbis a kijelző ezt mutatja, ám a tájékoztatásért felelős hölgyekkel már nem szeretnénk találkozni. Így hát 15 órakor elindulunk a megjelölt kapu felé. A kapu a dohányzóhelyiség mellett helyezkedik el, ahol az ajtó folyamatosan nyílik és csukódik, a levegőben pedig a cigarettafüst keveredik a feszültséggel – szinte kézzelfogható, ahogy a környékről elillanunk. A kapu előtt sor kezd kialakulni, és nem sokkal később bejelentik, hogy a beszállás egy órát késlekedik. Negyed órával az új időpont előtt aztán átirányítanak minket a szomszédos kapuhoz, csupán 10 méterre az előzőtől. A sorban ácsorgók tehetetlensége és a helyzet abszurditása keserű mosolyt csal az arcunkra, de jól tudjuk, hogy a panaszok nem fognak megoldani semmit, inkább csak rontanak a hangulaton. Végre sikerül túljutnunk az újabb útlevélellenőrzésen, és akinek van kedve, az a földről felkaphat egy fél literes palack vizet. Még egy utolsó, meglehetősen furcsa kihívás vár ránk: a betonra vezető kapu előtt ügyeskednünk kell a macskakő burkolat darabjaival, ügyelve arra, hogy a mögöttünk haladók ne botoljanak belénk, és ne essenek el velünk együtt.

Végre buszra ülünk, és feltárul előttünk az örök igazság. Ugyanazzal a járattal folytatjuk utunkat, amivel érkeztünk, csupán a személyzet cserélődött ki. Ahogy végre helyet foglalunk, elhatározzuk, hogy soha többé nem vágunk neki repülőútnak anélkül, hogy ne hoznánk magunkkal egy jó könyvet, amely papíralapú és tartalmas. Hiszen így, wifi és társaság nélkül is képesek vagyunk lefoglalni elménket, távol tartva magunkat a túlpörgéstől.

Tíz nappal később, a visszaúton az eredeti útvonalunkon, Teheránt nyugatról kerüljük meg, majd a kék vonal egyre keletebbre húzódik; már keletről kerüljük, és végül a Kaszpi-tenger legdélkeletibb csücskénél térünk vissza Nyugat felé. Csak akkor merjük lehunyni a szemünket, amikor elhagyjuk Bakut, ahol a "repülőtéri személyzet minden szükséges erőforrást mozgósított" a magas színvonalú kiszolgálás érdekében. Legalábbis ezt állítja a TASSZ és a Pravda. De mi lett volna, ha nem így cselekszenek?