India, Pakisztán és Afganisztán: fűszerek, fegyverek, szövetségek és tálibok (V. rész) E három ország története olyan, mint egy színes szövet, melyben a fűszerek és a fegyverek egyaránt fontos szerepet játszanak. India, a fűszerek hazája, régóta vonzza a

Újabb hosszú séta várt rám Pesavar zsúfolt utcáin, ahol a szabadtéri borbélyműhelyek és a helyi élet nyüzsgése egyedülálló hangulatot teremtett. A város ódon részeiben, a Koháti-kapu közelében felfedeztem egy keresztény templomot, amelynek homlokzatán a "Mindenszentek temploma" felirat díszelgett. A tájékoztató táblán olvasható információk szerint ezt a templomot 1883. december 27-én, Szent János napján szentelték fel. Az eredeti emléktáblák a korai európai adományozók és misszionáriusok neveit örökítik meg, de a templom elsődleges célja a pesavári őslakosok számára való lelki otthon biztosítása volt. A tábla azonban nem csupán a múlt dicsőségéről mesélt: említést nyert rajta a 2013. szeptember 22-i tragikus esemény is, amikor két öngyilkos merénylő a vasárnapi istentisztelet végén támadta meg a gyülekezetet. A templom előtti gyepen éppen hatszáz hívő ebédelt, amikor a robbanás következtében 127 ember vesztette életét, köztük körülbelül 37 gyermek. A gondolatra kirázott a hideg, és a helyszín szomorú emléke elől menekülve gyorsan távoztam.

Aftábbal és fiaival találkoztam, és meghívtam őket egy vacsorára. Halat fogyasztottunk, ami igazán ízletes volt, ráadásul könnyen emészthető is. December 3-án korán kellett kelnem, mert elhatároztam, hogy eljutok Kabulba. Kim, a fiatal német hölgy, úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám az úton.

Reggel hat órakor nyitottam ki a szemem, és a város zaja máris magával ragadott. A hatalmas betonpilléreken suhanó metróbuszunk a Karkhano piachoz tartott, ahol vártak ránk a taxis "cápák". Mint valami izgalmas verseny, azonnal körénk gyűltek, és megkezdődött a tárgyalás. Sajnos nem volt más társunk az úton, így egyedül kellett boldogulnunk. Végül sikerült megállapodnunk az egyikükkel: 600 afgánit fizettünk fejenként a határig, ami körülbelül 40 lejnek felel meg. Az utazás izgalma már most elkezdődött!

Egy fegyverestől a másikig kísértek a határ mentén.

Az első rendőrőrsnél megálltunk, ahol a légkör szinte tapinthatóan feszülten vibrált. Fegyveres férfiak sűrűsödtek körülöttünk, kezükben adóvevő készülékek, a távolból zűrzavaros hangzavar hallatszott. A két külföldi turista érkezésének nem éppen örültek, de amikor észrevették, hogy egy 23 éves fiatalasszony is utazik velünk, azonnal érdeklődésük középpontjába került. A férfiak tolongtak, hogy jobban megpillanthassák, míg a lány szájmaszkját levétették "azonosítási" célból. A fényképezőgépek kattogása mindenhonnan hallatszott, ahogy izgalommal küldözgették a képeket barátaiknak és ismerőseiknek. Ahelyett, hogy csak egyszerűen néztek volna, heves vitába kezdtek, hogy ki üljön be először a kocsiba, mintha ez lett volna a legfontosabb esemény az életükben.

Egy rendőr, aki büszkén villogtatta a fegyverét, mellettem állt, amikor szelfit készítettem. Alig haladtunk néhány kilométert, amikor megérkezett a váltás. Az új rendőr első dolga az volt, hogy Kimről készítsen egy fotót. Ismét levette a védőmaszkját, és egy ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Kérte, hogy húzza feljebb a fejkendőjét, hogy jobban látszódjon a szőke haja. A fiatal, szép német hölgynek összesen négy különböző váltást kellett végigcsinálnia. A határ előtt az utolsó gépfegyveres őr pénzt kért tőlünk. Kimmel egymásra néztünk, és ő kedélyesen válaszolt, láthatóan felment a cukrom, ahogy a női hangja eljutott hozzám.

- Nincs már pakisztáni pénzünk - blöffölt.

A rendőr-katona makacsnak bizonyult: dollárt is elfogad, mondta határozottan. Kimmel elkezdtük húzni az időt, beszélgetve próbáltuk elterelni a figyelmünket. Ekkor a rendőr megálljt kiáltott a taxisofőrnek. Egyre feszültebbé vált a szituáció - gondoltuk. Újra feltette a kérdést, de csak megráztuk a fejünket. Végül, láthatóan csalódottan, de belenyugodott a helyzetbe.

Elvittek minket a határig, ahol gyalog kellett folytatnunk az utunkat. A levegőben valami baljós érzés terjengett, mintha egy zsákutca felé terelnének minket, amiért nem adtunk neki pénzt. Megálltunk, és a fegyverével intett, hogy kövessük. Nem volt más választásunk, mint hogy engedelmeskedjünk. Egy civil ruhás illetékeshez juttatott el minket, aki láthatóan nem volt boldog a feladatától. Valószínű, hogy szívesebben töltené a napját anélkül, hogy külföldi "kísértetekkel" kellene foglalkoznia. Ekkor észrevettünk egy lengyel turistát, akit katonák vettek körül. A pakisztániak hitetlenkedve nézték, miért utazik autóstoppal, és azt suttogták, hogy kém lehet.

A civil illetékes átadta az útleveleinket egy katonának, ami nem éppen volt a legnyugodtabb pillanatunk. Szívünket nyomasztotta a gondolat, hogy úti okmányunk fegyveres személy kezébe került. Átkelve a ketrecfolyosón, hosszan kígyózó sorok mellett haladtunk el, és szégyenkezve éreztük magunkat, hogy előre merészkedtünk. Más választásunk nem volt, hiszen ha ott maradunk, estig várakozhattunk volna. Óvatos léptekkel haladtunk, jobbra és balra fegyveresek figyeltek ránk. Hamarosan elértük az ENSZ Menekültügyi Igazgatósága által üzemeltetett konténert, ahol a gyermekbénulás elleni "oltást" akarták beadni nekünk. A szájba csepegtetett löttyöt elutasítottuk, és továbbmentünk a ketrecfolyosón, míg észrevettünk egy feketébe öltözött férfit, aki ujjaival intett, hogy lépjünk be egy másik konténerbe.

A tálib illetékes, akivel találkoztunk, fegyverrel az oldalán lépett hozzánk, és mi nem mertünk ellentmondani. Hivatalosan az afgán információs és művelődési minisztérium turisztikai irodájában tartózkodtunk, de hamarosan világossá vált, hogy ez csupán egy álca: a tálib titkosszolgálat emberei vezettek itt bennünket, hogy a belépésünket megelőzően kihallgassanak. Fegyveres őrök lépkedtek a közelben, az atmoszféra feszültséggel teli volt. A tálib férfi, aki kezdetben barátságosnak tűnt, mosolygott, teával kínált minket, és érdeklődött a közös utazásunk céljáról.

- A lányom, akivel külön országban élünk, mivel elváltam a feleségemtől - mondtam, miután előre egyeztettem a Kimmel.

Szelfi a kihallgatás elején, amikor a teát még nem öntötte ki...

Készítettem egy szelfit a tálib fegyveressel, és miután észrevette, hogy nem áll szándékunkban eleget tenni az akaratának, dühös lett. Kiöntötte a teáját, és heves gesztikulálásba kezdett. Taxit hívott, és azt akarta, hogy először Dzsalálábádba menjünk, hogy ott szerezzük be a szükséges jóváhagyást egy hivatalos személytől. Az Afganisztánba utazók WhatsApp csoportjából tudtuk, hogy előbb Kabulba kell mennünk, ahol az ország összes régiójára vonatkozó engedélyt megkaphatjuk. A férfi azonban ellenkezett, és folyamatosan hangsúlyozta, hogy ez nem így működik. Kérdezte, pontosan hová megyünk Kabulban. Erre mi csak annyit mondtunk, hogy még nem tudjuk, de biztosan találunk egy szállodát, ahol megszállhatunk. Az előző utazók azt tanácsolták, hogy a tálib hírszerzés és az ellenőrzőpontok miatt érdemes minél általánosabb válaszokat adni, hiszen a tálibok mindent tudni akarnak a külföldiekről.

Kérdezte, miért is indultunk Afganisztánba. Azt feleltük, hogy turisták vagyunk. Ő újra elmondta: turisták, igen, turisták... A tekintete mélyen belém hatolt. Nem vontam el a pillantásomat.

Természetesen kíváncsi volt arra is, mivel foglalkozunk. Kim, egy egyetemi hallgató, aki még nem dolgozik, antropológiát tanul. Nem igazán fogta fel a szavakat, de az sem izgatta különösebben. Én is felkészültem a válaszra, és azt mondtam, hogy a Minerva Művelődési Egyesületnél tevékenykedem, kulturális területen. A kultúra szót hangsúlyoztam, mert az még Afganisztánban is ismerősnek tűnik. Megkérdezte, hogy megmutatom-e a szervezet weboldalát, mert utána szeretne nézni, ki is vagyok valójában. Próbálta életre kelteni a régi, furcsa zajokat adó asztali számítógépét. A képernyőn ez állt: "Press F1 to continue." Kérte, hogy segítsek neki, indítsam el a gépet. Valószínűleg tesztelni akarta, mennyire vagyok együttműködő, és mennyire értek a technológiához. A billentyűzet fölé hajoltam, és míg ő a képernyőt figyelte, a jobb kezem összes ujját a billentyűzet bal felső részére helyeztem, eltakarva ezzel a gombokat, és lelkesen nyomogattam az F2-t. A gép, természetesen, nem indult el.

- Úgyis silány, de véleményem szerint maga egyenes, ezért nem érzem szükségét, hogy bármit is leellenőrizzek - mondta, majd leállította a készüléket.

Harminc éve járom az újságírói pályát, és ha az internet rábukkant volna valami titkos információra rólam, valószínűleg súlyos következményekkel kellett volna szembenéznem: vagy eltiltanak az afgán határoktól, vagy rács mögé kerülök, vagy ki tudja, milyen más sors várna rám... Számukra az újságíró nem más, mint egy rejtőzködő kém.

Kérdezte, jártunk-e az Egyesült Államokban? Kim bevallotta, hogy igen, nekem tagadnom kellett, hogy 2001-ben az amerikai külügyminisztérium, két évvel később pedig a Világsajtó Intézet (World Press Institute) ösztöndíjasa voltam. Minden válasznál mélyen a szemembe nézett és jegyzetelt.

Amiatt is furdalta a kíváncsiság, melyik szállodát néztük ki maguknak. Súlyos hibát követtem el, innen aztán elszabadult a pokol. Mondtam, az Afganisztánnal kapcsolatos WhatsApp-csoportban megismert Lorenz, a német fiatalember a Blue Star vendégházban szállt meg, oda megyünk mi is. Látni akarta a beszélgetést, kivette a kezemből a telefont, kérte, azonnal oldjam fel a képernyőzárat. Komótosan végigpásztázta a társalgást, észrevette, hogy több olyan kontaktom van, amelyek a Kabul szóval kezdődnek... Nagyon ideges lett, csapkodni kezdett.

- Kik ezek, honnan ismeri őket? - ordította, majd az asztalra csapott. Kim megrezzent.

Röviden válaszoltam: internet. Átnézte az összes beszélgetést, feljegyezte a neveket és telefonszámokat, sőt, még felvételeket is készített a kabuli kapcsolataim profilképeiről, majd továbbította azokat másoknak.

- Minden részletet alaposan át kell néznünk, és tisztában kell lennünk azzal, hogy kik ők!

Mondtam, néhány személy a kabuli minisztérium illetékese lehet, mert írtam nekik email üzenetet a megérkezés utáni teendőkkel, eljárásokkal kapcsolatban. Blöfföltem persze... Néhány olyan számot, amely mellett nem volt profilkép, beírt az okostelefonjába (egyébként csak neki volt ilyen, a többi fegyveres férfi régi, gombos telefont használt), hogy leellenőrizze, valamelyik talál-e a sajátjában lévő mobilszámokkal.

Hirtelen megdöbbentem, mintha egy rejtélyes darab a helyére került volna. Talán az egyik CouchSurfing felhasználó, akinek eligibilis információkat próbáltam küldeni, éppen egy tálib tisztségviselő, hírszerző vagy katonai vezető lehetett. A telefon gyors visszaadásával és a sürgető kiáltással: "Go!" (Menj!) egyértelművé tette, hogy a helyzet komoly, és azonnali cselekvésre van szükség.

Felállás közben azonban határozottan kijelentette: - Ülj le! Országom, régióm, városom, munkahelyem, szüleim, rokonaim, szabadidős tevékenységeim, tanulmányaim, külföldi utazásaim és hobbijaim iránti érdeklődése szinte végtelen volt, de a hangszíne barátságosabbá tette a beszélgetést. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik telefonszám, amely róla szólt, egyezett az övével. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy melyik lehetett az...

Mindent lejegyzetelt, ő legalább írástudó volt. A többi utazó beszámolója szerint csupán a tálib parancsnokok, tisztek és tisztségviselők tudnak írni-olvasni, a legtöbben analfabéták. Főleg az ellenőrzőpontoknál, ahol egyébként mindig elkérik a tálib hírszerzéstől kapott igazolást, de nem tudják elolvasni, azért mindenkinek azt tanácsolták, a kabuli információs és kulturális minisztériumnál készítsenek közös fotót a tálib parancsnokkal, s inkább azt mutassák a fegyvereseknek.

Kim bevallotta, hogy járt az Egyesült Államokban, a tálib látható nemtetszését váltva ki. A fiatal német hölgy az órájára nézett, későre járt, mennünk kellett volna, Kabul még négy órányira volt, s már 13 óra is elmúlt. Valamennyi korábbi utazó azt tanácsolta, feltétlenül kerüljük el azt, hogy sötétedés után érkezzünk, az utcák ugyanis korántsem biztonságokat.

A német fiatal hölgy megkérdezte, mehetnénk-e, mert későre jár az idő. A tálib fegyveres ismét megpróbálkozott a Dzsalálábád -verzióval, most már szállodát is ajánlott, s a taxis nevében hajlandó volt árengedményben is megállapodni. Tudtuk, felpumpált tarifáról van szó, amelyből minden bizonnyal ő is megkapná a részét, ezért ragaszkodott ehhez a változathoz. Rájátszottam arra, hogy valamelyik telefonszám a kollegájáé lehet, s elismételtem: Kabulból más "utasítást" kaptunk. Az asztalra dobta a telefonomat, s kiáltott ismét: - Go! Most már nem parancsolt rám, hogy üljek vissza, amikor végre felálltam.

Kéregető gyerekek várják a határátkelőket

Tudtuk, hogy egy újabb nehéz pillanat vár ránk a pakisztáni-afgán határátkelőnél: a kétségbeesett gyermekkéregetők hadával találkozhatunk. A korábbi utazók már figyelmeztettek a veszélyekre; többen is számoltak be arról, hogy a kéregetők agresszívan megpróbálták elvenni tőlük a ruháikat, vagy akár a vízumaikat is. Olyan esetek is előfordultak, amikor a hátizsákokból értékes tárgyakat halásztak ki, és ha nem akadt semmi, amivel elboldogulhattak volna, verbálisan zaklatták a turistákat.

A határőrök fülkéje előtt azonnal ránk zúdult a tömeg, de szerencsénkre egy taxisofőr védelmezőn állt közénk. Még az angolja is egészen tűrhető volt, így folyamatosan figyelt ránk, míg kitöltöttük a szükséges papírokat és ráragasztottuk a fényképünket. Az egész eljárás nosztalgikus emlékeket idézett fel bennünk, mintha rég elfeledett időutazásra indultunk volna. A határőrök és vámosok precízen végezték a dolgukat, de a kéregetőket valamiért figyelmen kívül hagyták. A környéken rendőröket sem lehetett látni.

Nem feltétlenül akartuk elfogadni a taxis ajánlatát, aranyszabály ugyanis, hogy mindig több sofőrt kell megkérdezni. Most viszont kiszolgáltatottak voltunk, a kéregetők nem kegyelmeztek. Kitöltöttük az íveket, követtük a taxist, akinek még két utasra volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon.

Másfél órát várakoztunk, a kéregetők miatt el sem hagyhattuk az autót. Kopogtak az ablakon, szívszorító volt a tekintetük.

A határállomáson kígyózó sorokban várták a teherautók a zöld lámpát. Az utasok feszülten tolták vagy húzták rakományaikat, a tömeg zaja szinte fojtogató volt. Mindenki próbálta eladni portékáját, a csomagok hegyekben álltak, és a levegő tele volt a különböző áruk illatával. Az emberek arca tükrözte a várakozás izgalmát és a feszültséget, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen.

Nők nem bukkantak fel sehol, csupán fiatal lányok lepték el a teret.

A kocsink mellett álló férfi figyelmeztette a figyelmünket – ő volt az egyetlen, akinek nem volt csomagja, mégis minket figyelt. Amikor végre a taxisnak sikerült találnia egy utast, a férfi odalépett hozzá, hogy beszélgessen. Bár nem ismerték egymást, a rövid csevegés után a taxisofőr alázatos lett, ami csak fokozta a gyanúmat. Ekkor a férfi beült mellém a hátsó ülésre, és széles mosolyával egyre inkább nyugtalanított. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a csomagtartóban egy rokkant férfi feküdt, akinek a két mankóját is gondosan elhelyezték mellette. Soha nem utaztam még ilyen körülmények között. Felajánlottam a helyemet a beteg férfinek, de a mosolygós férfi ujjal intett, hogy nem. Ekkor vettem észre, hogy egy pisztoly lapul a kezében, és nem mertem ellenkezni. Rá kellett döbbennem, hogy egy tálib ült mellettünk, aki azért csatlakozott hozzánk, hogy figyelemmel kísérje a mozdulatainkat. Amikor megpróbáltam angolul beszélgetni, csak egy fanyar mosollyal válaszolt. A nyelvi akadályok leküzdése érdekében letöltöttem a perzsa (fárszi), a pastu és a dari nyelvet, és még a Google Translate alkalmazást is bevetettem, de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. Az út során egyre inkább azt éreztem, hogy az egész helyzet egy rémálom, amelyből nem tudok ébredni.

Tudta, mi a dolga: a közel ötórás utazás során figyelmesen hallgatni a két külföldire, akik már megjárták a pokol legmélyebb bugyrait. Ahogy az út során elengedik magukat, olyan dolgokról kezdenek el beszélni, amelyekről a határátkelőnél tartott kihallgatás alatt nem mertek szót ejteni...

A sziklákkal körülvett, keskeny kanyonokon átívelő úton haladva, útunk felénél megálltunk egy kis pihenőre, hogy falatozzunk. A sofőr, aki szinte végig a fiatal német útitársnőmet figyelte a visszapillantó tükörben — emiatt pedig háromszor is majdnem letértünk az útról —, azt mondta, milyen szerencsések vagyunk, hogy a meredek domboldalról nem zúdult le ránk egy szikla. Múlt héten, mesélte, néhányan ott tragikus módon életüket vesztették.

Két energiaitalt is elfogyasztott. Ekkor vettük észre, hogy az étkezde egyik falát ilyen típusú italok "díszítik". Népszerű itt az energiaital, mondta, az emberek lassan már csak azért élnek, hogy előteremtsék a betevő falatot, s a rengeteg munkához feltétlenül szükséges a serkentőlötty.

Kabul utcáin a fegyveres jelenlét már-már mindennapos látványt nyújt, szinte beleolvad a város szürke mindennapjaiba.

Sötétedés után érkeztünk meg Kabul varázslatos városába. Szerencsénk volt, mert sofőrünk ügyesen navigált a város zsúfolt utcáin, és hamar eljuttatott minket a vendégházhoz. Ott egy kedves, angolul beszélő személyzet fogadott, valamint Lorenz, a fiatal német utazó, aki szintén a kalandját kereste. Miután bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy Kim a lányom, és ennek köszönhetően lehetővé tették számunkra, hogy egy szobában szálljunk meg. A barátságos légkör és a szállás kényelme máris hozzájárult a felejthetetlen élményünkhöz.

Azonnal az étkezés felé vettük az irányt, hiszen a zuhanyzásra nem volt lehetőség, mivel a meleg víz elérhetetlen luxusnak számított. A nemzetközi turisták számára fenntartott, szigorúan őrzött vendégházban találkoztam egy brit és egy francia utazóval. Ezen a helyen, ahol csak néhányan tartózkodtak, arra a megállapításra jutottunk, hogy alig néhány tucat látogató lehet jelen Afganisztán fővárosában, amely körülbelül 5 millió lakos otthona.

Be sem fejeztük a falatozást, hirtelen több suhanc jelent meg az asztalunknál. Lorenzhez jöttek, el akarták vinni egy esküvőre. A fiatal német utazó néhány nappal korábban ismerkedett meg velük az utcán, tartották a kapcsolatot. Csatlakoztam hozzájuk, elvittek engem is, bár heten kellett utaznunk a személygépkocsiban. Alig hagytuk el a főutat, máris ellenőrzőpontba ütköztünk. Azonnal lehalkították az addig bömbölő zenét, kedvesek voltak az állig felfegyverkezett katonával. A férfi benézett az autóba, szerencsére nem vette észre Lorenzet, s engem sem. Szakállat eresztettem, helyi ruhát öltöttem, így sokkal tájba simulóbb voltam. Izgultam, mert az információs és művelődési tárcának a turistákkal foglalkozó hírszerzési részlegén még nem tudtam kiváltani a tartózkodási engedélyemet, bajba kerülhettem volna, ám egy afgán esküvőn való részvétel kihagyhatatlan lehetőségnek ígérkezett. Bár tudtam a választ, tőlük akartam hallani, miért némították el a zenelejátszót: - Afganisztánban tilos a zenehallgatás.