Természetesen! Íme egy egyedi változata a "Inkább a fák" kifejezésnek: "Előnyben részesítem a fákat."
Alig száz méterre a tó partján hagyott autómtól, máris az erdei ösvényen találom magam. Olyan érzés, mintha egy zsilipen lépnék át, hiszen a tüdőm azonnal megtelik friss oxigénnel, pedig a mögöttem elterülő falu is a tiszta levegőjéről ismert. Persze, mindez csak addig érvényes, amíg a túlbuzgó kerttulajdonosok nem borítják be a tájat a vizes avar kesernyés füstjével, vagy a szegényebb negyedekben nem durrantanak el használt gumiabroncsokat és elnyűtt melegítőnadrágokat.
A lehulló makkok zörrenése, ahogy a fák kérgén koppannak, mintha titkos üzeneteket suttognának egymásnak. Elmerengek, mit is mondhatnak. Nézd, ott van újra ő, mutogatnak rám. Már az ősz színeibe öltözött, a ruganyos rövidnadrágját hosszú pantallóra cserélte, és az egyetlen trikó helyett most három rétegnyi ruhát visel. A sapka még nem került a fejére, de a kapucnit időnként a homlokára húzza, főleg amikor a szél felerősödik, és a védtelen részekhez érkezik. Hohó, megint elfelejtette a csokit, a diót vagy a mogyorót, de legalább a telefonja fel van töltve: ha valami baj érné, mint például egy lábtörés vagy bokaficam, tud majd valakit hívni. Nézd csak, most a kis svájci bicskája van nála! Talán titkon újra tinórut keres, de valószínűleg csak néhány nyurga őzlábba botlik majd a fák között.
Vajon felfedezik az üres kulacsot? Csak néhány korty maradt benne, ami még zörög az alján; az Attila-forrás mellett állok, készen arra, hogy megtöltsem friss, kristálytiszta vízcseppekkel. Valóban cseppekről van szó, hiszen legalább három percig tart, míg a nyolcdecis, hideget és meleget egyaránt megőrző kulacsom megtelik. Addig is van időm szétnézni: vajon feltűnik-e újra a foltos szalamandra, mint tavasszal, amikor még alig olvadt el a forrás kiöntőjénél megfagyott jégszőnyeg? Vagy talán beszélgetésbe elegyedhetek másokkal is, akik hasonló célzattal érkeztek: túrázni vagy kerékpározni indulnak, és mint én, ők is vizet vételeznek a forrásból.
Egy nő áll a forrásnál. Ahogy közelebb érek, látom: nemcsak áll, de lassú, kimért mozdulatokkal, becsukott szemmel valamiféle gyakorlatokat is végez. Talán ősi, keleti mozgásfilozófiából ragadt magához néhány részletet, amelyeket aztán leegyszerűsített, de lehet, hogy minden gesztusa spontán, belülről fakad. Az átszellemült arcból úgy tűnik, önmagát teljesen átadta a természetnek, egybeolvadva azzal.
A kis forrás csapja alatt egy kétliteres műanyag palack áll, melyben egy tölcsér várakozik. Mellette, egy nagy szatyorban négy-öt már teli palack pihen, míg egy másik szatyorban még kettő üresen várja a sorsát. Jelen pillanatban nekem is jól jönne egy kis víz, hiszen a hegyoldalban tudok egy másik forrást, ahol könnyedén feltölthetném a kulacsomat. De a biztonság kedvéért nem szeretném üresen megkockáztatni az utat. Türelmesen várok, hadd töltse meg az üvegét, és hadd fejezze be ezt a megkapó, átszellemült mozdulatsort. Amint végzett, udvariasan megkérdezem, hogy adna-e egy percet, hogy néhány löttyintésnyit a saját palackomba tölthessek, míg ő a következő két nagy tartályát készíti elő.
Nemet mond. Ez most itt az ő sora, az ő ideje. A kurta és kimért választól szinte ledermedek, megnémulok. Lassan visszatekerem a kulacs tetejét, nekiindulok. Fel a hegynek, ahol várnak már rám a barátságos tölgyek, a békés bükkök, a simogató, puha avar, és a fenti forrás, amely hűs vizével simítja majd el háborgó lelkemet.
