Az "izé" kifejezésünk gyökerei régre nyúlnak vissza, és valaha egy negyedik betű is hozzájárult a formájához.
Az "izé" a nyelvünk egyik legnagyobb mumusa, mégis gyakran elhangzik, hiszen bár látszólag értelmetlen, mégis hordoz egyfajta célt és üzenetet.
A pedagógusok már az általános iskolai évek során fáradoznak azon, hogy a diákokat eltántorítsák az "izé" gyakori használatától, ám úgy tűnik, hogy ez inkább csak olaj a tűzre. Miért ragaszkodik ennyire makacsul a hétköznapi nyelvhasználathoz ez a kifejezés, és miért vált sokak számára kellemetlenné az "izélés"? Az "izé" egyfajta helykitöltő szó, amelyet sokan kényelmesen használnak, amikor nem jut eszükbe a megfelelő kifejezés, vagy egyszerűen csak lazítnak a beszélgetés során. Ez a nyelvi jelenség azonban sokakban visszatetszést kelt, mivel úgy érzik, hogy az "izé" használata a gondolkodás lazítását és a kifejezés gazdagságának csökkenését jelzi. Az oktatók törekvése, hogy a diákokat a szókincsük bővítésére ösztönözzék, sokszor nem találkozik a fiatalok természetes nyelvi szokásaival, így a tanulók gyakran ellenállnak az ilyen jellegű tanácsoknak. Az "izé" tehát nem csupán egy egyszerű szó, hanem a nyelvhasználatunk mélyebb rétegeit is tükrözi, amelyekkel érdemes foglalkozni.
Töltelékszavakat mindenki használ, sokszor észre sem vesszük. A nos, tehát, szóval, és a tulajdonképpen olyan kifejezések, amelyeket a beszéd folytonosságának fenntartására használunk, miközben valójában nincs konkrét jelentésük a mondandóban. Ezek a szavak spontán módon jelennek meg a beszélgetésekben, különösen, ha időt próbálunk nyerni, hogy átgondoljuk, mit is akarunk mondani.
A töltelékszavaknak megvan a maguk hasznos szerepe: megakadályozzák, hogy mások elragadják tőlünk a szót, így látszólag mi irányítjuk a beszélgetést, még akkor is, ha a mondandónk nem hordoz valós tartalmat.
