Íme egy izgalmas útmutató, amely bemutatja, hogyan lehet hatékonyan aláásni egy ország külpolitikáját.
George W. Bush elnöksége a külpolitikai szempontból súlyos kudarcnak bizonyult; Barack Obama nyolc éve sokak számára csalódást okozott, Donald Trump első mandátuma pedig egy kaotikus időszakot hozott magával. Joe Biden négy évét pedig stratégiai és erkölcsi téren is vitatható döntések jellemezték. Ám Trump és csapata alig három hónap alatt túlszárnyalta őket a külpolitikai baklövések terén. Ez a megállapítás akkor is igaz lenne, ha a Signalgate ügy soha nem létezett volna - írja Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének professzora a Foreign Policy hasábjain.
Az elnök nyilvánvalóan nem szándékozik tudatosan gyengíteni az Egyesült Államok biztonságát vagy csökkenteni annak jólétét; ennek ellenére a döntései és lépései mintha azt sugallnák. Olybá tűnik, mintha egy olyan önsegítő könyv tanácsait követné, amelynek címe: "Hogyan rontsuk el az amerikai külpolitikát öt egyszerű lépésben".
Ha egy országot szeretnél romba dönteni, az első lépésed az legyen, hogy megteremtsd a lehetőséget arra, hogy senki ne állíthasson meg abban, hogy butasággal és káros intézkedésekkel áraszd el. Ehhez olyan személyeket kell feljebb juttatnod, akik nem csupán inkompetensek, hanem vakon követnek téged, teljes mértékben függenek tőled, és hiányzik belőlük a bátorság és az erkölcsi tartás. Ezzel egy időben minden olyan embert el kell távolítanod, aki független, erős elvekkel bír, és valóban ért a szakmájához.
Walter Lippmann szavaival élve: "Amikor mindenki egyformán gondolkodik, senki sem gondolkodik igazán mélyen." Ez a jelenség megkönnyíti a téveszmékkel terhelt vezetők számára, hogy egy országot a pusztulás szélére sodorjanak. Az ellenzék hiányának következményei különösen drámaiak voltak: Joszif Sztálin képes volt tönkretenni a szovjet gazdaságot, Mao Ce-tung elindította a katasztrofális "Nagy Ugrást", míg Adolf Hitler hadat üzent egész Európának. Hasonlóképpen, George W. Bush számára is az erős belső ellenállás hiánya nyitotta meg az utat az iraki háborúhoz 2003-ban. Ha valaki el akarja rontani egy ország külpolitikáját, akkor az első lépés a kritikák figyelmen kívül hagyása és a hűséges követők felé való elmozdulás. A kezdeti lépés kulcsfontosságú: ha sok hibát akarsz elkövetni, az utolsó dolog, amire szükséged van, az a téged korlátozó hangok jelenléte – figyelmeztet Walt.
A nemzetközi politika lényegénél fogva versengés jellemzi, ezért az államok számára előnyösebb, ha sok – többnyire baráti – partnerrel és csupán néhány ellenséggel rendelkeznek. A sikeres külpolitika titka abban rejlik, hogy maximálisan kihasználja a szövetségesek nyújtotta támogatást, miközben minimalizálja az ellenfelek számát. Az Egyesült Államok, kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően, kiemelkedően eredményes volt abban, hogy a világ különböző pontjain stabil szövetségeseket találjon, jóval megelőzve e téren riválisait. Az egyik legfontosabb tényező a sikerében az volt, hogy nem tanúsított túlságosan agresszív vagy háborús magatartást, még akkor sem, amikor jelentős befolyással bírt. Ezzel ellentétben olyan államok, mint a náci Németország, a Szovjetunió, a maoista Kína, valamint Szaddám Huszein Irakja, harcias és fenyegető viselkedésükkel csak arra ösztönözték szomszédaikat és más országokat, hogy szövetségre lépjenek ellenük. Bár időnként minden nagyhatalom kénytelen keményebben fellépni, a valódi stratégák inkább a diplomáciai eszközöket választják, ügyelve arra, hogy ne provokáljanak felesleges ellenállást, még ha a hatalmuk sokszor óriási is.
A cikk azt írja: ehelyett a Trump-kormányzat kevesebb mint három hónap alatt a Trump-kormányzat többször megsértette európai szövetségeseit; azzal fenyegetőzött, hogy elfoglalja az egyikük (Dánia) területét; és feleslegesen összeveszett Kolumbiával, Mexikóval, Kanadával és számos más országgal. Donald Trump és J.D. Vance alelnök nyilvánosan belekötött Volodimir Zelenszkij ukrán elnökbe az Ovális Irodában, és maffiafőnökök módjára folyamatosan arra próbálják kényszeríteni Ukrajnát, hogy a további amerikai segítségért cserébe adja át ásványkincsei kitermelési jogait. A kormányzat harsányan felszámolta az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségét, kivonult az Egészségügyi Világszervezetből, és világossá tette, hogy a világ legnagyobb gazdaságának kormányát nem érdekli többé a kevésbé szerencsés társadalmak segítése. Tud valaki ennél jobb módot arra, hogy Kínát Amerikával való összehasonlításban jó színben tüntesse fel? - tette fel a kérdést az elemzés.
A Foreign Policiy szerint Donald Trump szereti magát lelkes nacionalistának beállítani, de nem veszi észre, hogy más országoknak is hasonlóan erős nemzeti érzelmeik vannak. Amikor Trump folyamatosan más országok vezetőit szidja, azzal fenyegetőzik, hogy elfoglalja a területüket, vagy akár arról beszél, hogy beolvasztja őket saját nemzetébe, rengeteg nacionalista ellenérzést generál, és ezeknek az országoknak a politikusai hamar rájönnek, hogy ha szembeszállnak vele, népszerűbbek lesznek otthon. Így Trumpnak a Kanada megfélemlítésére és lealacsonyítására tett kísérletei feldühítették a kanadaiakat, és feltámasztották a Liberális Pártot - éppen azért, mert a korábbi miniszterelnök, Justin Trudeau és utódja, Mark Carney nagyszerűen kijátszották a nacionalizmus kártyát. Ennek egyik közvetlen eredménye, hogy kevesebb kanadai akar az Egyesült Államokba látogatni (ez nagyon nem jó az amerikai turisztikai iparnak!), és a kormány is új gazdasági és biztonsági megállapodásokat akar kötni más nemzetekkel. Figyelemre méltó diplomáciai ügyetlenség kell ahhoz, hogy egy olyan barátságos szomszédot, mint Kanada, magunk ellen fordítsunk, de Trumpnak sikerült abszolválnia a feladatot - írja a szerző.
Az erős országok bölcs vezetői tudják, hogy a normák, szabályok és intézmények hasznos eszközök lehetnek az egymással való kapcsolatok irányítására és a gyengébb államok ellenőrzésére. A nagyhatalmak szükség esetén szembeszegülnek a szabályokkal vagy átírják őket, de ha ezt túl gyakran vagy túl szeszélyesen teszik, az arra kényszeríti a többieket, hogy megbízhatóbb partnerek után nézzenek. Azokat az államokat, amelyek krónikus szabályszegők hírében állnak - mint Észak-Korea vagy Irak Husszein idején - veszélyesnek fogják tartani, és valószínűleg kiközösítik vagy megfékezik őket.
A szerző véleménye szerint "Trump és csatlósai" teljesen félreértik a helyzetet. Ők úgy vélik, hogy a nemzetközi intézmények és normák csupán zavaró akadályok az Egyesült Államok hatalmának érvényesítése során. Abban a hitben élnek, hogy a kiszámíthatatlanság stratégiai előnyöket biztosít, mivel bizonytalanságot kelt más államokban, így növelve az Egyesült Államok befolyását. Nem látják be, hogy az államok közötti kapcsolatok kereteit jellemzően Amerika érdekeit figyelembe véve alakították ki, és hogy ezek a megállapodások általában erősítik Washington nemzetközi pozícióját. A nemzetközi szabályok megszegése vagy a kulcsfontosságú szervezetekből való kilépés csupán lehetőséget ad más államoknak arra, hogy a saját érdekeiknek megfelelően módosítsák a szabályokat.
A mai globális környezetben a gazdasági hatalom, a katonai erő és a lakosság jóléte szoros kapcsolatban áll a tudásbázissal. Amerika tudományos és technológiai fölénye az, ami évtizedek óta biztosítja számára a világ legnagyobb gazdaságának státuszát, valamint katonai ereje félelmetes hírnevét. E tényezők miatt Kína jelentős összegeket invesztál a tudományos kutatásba, hogy világszínvonalú egyetemeket és kutatóintézeteket alakítson ki, ezzel is növelve globális versenyképességét. Egy olyan elnök, aki az Egyesült Államok visszaemelkedésére törekszik, elkötelezett lesz amellett, hogy az ország a tudományos fejlődés és az innováció élvonalában maradjon.
Mit csinál helyette Trump? Amellett, hogy tudományos analfabétákat nevez ki kulcsfontosságú kormányzati pozíciókba - igen, ifjabb Robert F. Kennedy -, nyílt támadást hirdetett azon intézmények ellen, amelyek a második világháború óta táplálják tudományos fejlődést az Egyesült Államokban - fogalmaz a szerző. Nem csak a Columbia, a Harvard, a Princeton vagy a Brown került célkeresztbe. A kormányzat bezáratta az Amerikai Béke Intézetet, felszámolta a Woodrow Wilson Nemzetközi Tudományos Központot, kiüresítette az Egészségügyi és Humán Szolgáltatások Minisztériumát, kiherélte a Nemzeti Tudományos Alapítványt, és azzal fenyegetőzött, hogy több milliárd dollárnyi orvosi kutatási támogatást von meg. Az eredmény? A tudományos kutatási programokat bezárják, a doktori képzéseket pedig megszüntetik, ami azt jelenti, hogy az országnak a jövőben kevesebb képzett kutatója lesz a kulcsfontosságú területeken. A külföldi tudósok más munkatársak után fognak nézni, és veszélybe kerül Amerika azon képessége, hogy a legjobb elméket vonzza az országba tanulni és dolgozni. Sőt, néhány amerikai tudós valószínűleg kivándorol olyan országokba, ahol munkájukat még mindig megfelelően támogatják és megbecsülik. Donald Trump az amerikai hatalom, presztízs és befolyás egyik kulcsfontosságú összetevőjét dobja be a húsdarálóba - írja a szerző.
És nem csak a természettudományok vagy az orvostudomány fontos. A társadalomtudósok és a bölcsészettudományok elleni támadás szintén veszélyes, mivel ezekről a területekről kapjuk az új ötleteket a társadalmi problémáink megoldására. Ez az a terület, ahol az új ötleteket és politikai javaslatokat megvizsgálják, kritizálják, megcáfolják vagy módosítják. Egy olyan ország, amely nagyszerű akar lenni, azt is szeretné, ha a politikai spektrum minden területéről érkező tudósok vizsgálnák és megkérdőjeleznék a meglévő gazdaságpolitikát, politikai gyakorlatot és társadalmi viszonyokat - hogy a polgárok és vezetőik kitalálhassák, mi működik, mi nem, és alternatív megoldásokat javasolhassanak és értékelhessenek. Ha a politikusok elhallgattatják vagy marginalizálják a politikai spektrum minden részéről érkező eltérő hangokat, akkor nagyobb valószínűséggel fogadnak el ostoba szakpolitikákat, és kisebb a valószínűsége, hogy ha azok kudarcot vallanak, akkor korrigálják őket. Ez az oka annak, hogy az autokraták mindig az egyetemek és más független tudásforrások ellen fordulnak, amikor megpróbálják megszilárdítani a hatalmukat - még akkor is, ha ezzel elkerülhetetlenül butábbá és szegényebbé teszik az országot.
Röviden összefoglalva, Walt szerint a Trump-adminisztráció súlyosan sérti azokat az alapelveket, amelyek irányt mutatnak a döntéshozatalhoz. A csoportgondolkodás előnyben részesítése és a vezető iránti vak engedelmesség háttérbe szorítja a nyílt politikai diskurzust. Ezen túlmenően figyelmen kívül hagyja az államok természetes hajlamát arra, hogy egyensúlyt keressenek a fenyegetésekkel szemben, ami a szövetségesek elidegenedéséhez, sőt, néhányuk ellenséggé válásához is vezethet. A nacionalizmus tartós hatását sem veszi figyelembe, és elveti a közgazdaságtan és történelem alapvető tanulságait a protekcionizmus káros következményeiről. A szerző véleménye szerint ezek a tévedések nemhogy újra naggyá tennék Amerikát, hanem inkább szegényebbé, kevésbé befolyásossá és megbecsültté teszik az országot a nemzetközi színtéren.
