Jean-Marie Le Pen utolsó magyar interjúja | Demokrata Jean-Marie Le Pen, a francia politikai élet megosztó alakja, elérkezett a magyarországi látogatásának végéhez, ahol exkluzív interjút adott. Az interjú során Le Pen kifejtette véleményét a politikai h

Fél évszázadon keresztül a francia nemzeti mozgalom kiemelkedő alakjaként tevékenykedett, politikai hatása pedig jóval túlterjedt hazája határain. Már négy évtizeddel ezelőtt figyelmeztette a közvéleményt a tömeges migrációval összefüggő kockázatokra, ám akkoriban kevesen figyeltek rá. Hogyan értékeli a mai Európa helyzetét? Mi a véleménye Magyarországról, és lát-e esélyt arra, hogy a nemzetek megőrizzék identitásukat a jövőben? A Demokrata exkluzív interjút készített a Nemzeti Front alapítójával, a 93 éves Jean-Marie Le Pennel, otthonában Párizs szívében.

- Közös vonás rejlik önben és a magyar népben: 1956 nem csupán a magyar történelem egyik mérföldköve, hanem az ön életútjának is meghatározó pillanata volt.

- Valóban így van. Abban az évben, amikor a magyar felkelés kitört, én is először léptem a parlamenti képviselői palettára. Éles emlékeim között él a felkelés elfojtásáról és a kommunista terrorról szóló hírek sora, amelyek nemcsak az én szovjetellenes meggyőződésemet erősítették meg, hanem egy kicsit az egész Nyugat figyelmét is felkeltették.

- A hidegháború éveiben milyennek látta Franciaország és a keleti blokk közötti kapcsolatokat?

Mivel nem töltöttem be vezető szerepet, inkább megfigyelőként szemléltem az eseményeket. Akkoriban valóságos fenyegetésnek tartottuk, hogy a szovjet hadsereg átsöpörhet Nyugat-Európán. Ez a helyzet adta a hátterét az amerikaiakkal kötött katonai szövetségünk legitimitásának is. Különösen érzékenyek voltunk minden olyan jelre, amely a szovjet diktatúra erőszakos természetére utalt. Ma azonban mindez olyan távolinak és elérhetetlennek tűnik.

- Valóban sok minden történt azóta. Különösen a Szovjetunió összeomlását követően...

A Szovjetunió összeomlása számunkra olyan élmény volt, mintha egy hatalmas, szilárd épület dőlt volna le. Elképzelhetőnek tartottuk, hogy egy könnyű faház leég vagy összeroskad, de hogy egy masszív betonmonolit saját magát rombolja le, az már meglehetősen megdöbbentő volt. Gorbacsov irányítása alatt valósággal tanúi lehettünk egy történelmi öngyilkosságnak. Az események után fellélegzett a világ, hiszen a megszállás fenyegetése végre eltűnt, ám mára már azt is észleljük, hogy saját belső struktúráink politikai, erkölcsi és vallási téren egyaránt szétesőben vannak. Civilizációnk építményének összeomlása elkerülhetetlenné vált, mivel a belső romlással való harc sokkal nehezebb, mint egy külső ellenséggel való szembenézés. A Szovjetuniótól való félelem egykor éber állapotban tartott minket, de azóta hátradőltünk a kényelmünkben, és ezzel megkezdődött a fokozatos hanyatlásunk.

- Mi az oka a belső összeomlásnak?

Úgy vélem, hogy a probléma gyökerei a vallás fokozatos kiüresedéséig vezetnek vissza. Egykor a vallás volt az, ami irányította az erkölcsi normákat és az élet alapelveit, még azok számára is, akik nem követték hittel a dogmákat, vagy akik nem tartották magukat hívőknek. A vallás meggyengülésével azonban mindaz, ami spirituálisan, lelkileg vagy mentálisan a vallásra épült, hanyatlásnak indult. Olyan ez, mintha egy világítótorony éppen az éjszaka sűrűjében veszítette volna el a fényeit.

Lát esélyt arra, hogy ez a folyamat megváltozzon?

A remény olyan alapvető érték, amely nélkülözhetetlen az emberi létezéshez. Még ha valakinek a hite megingott, a remény fénye akkor is pislákolhat a szívében. Mindannyian abban bízunk, hogy elérkezik valamilyen formában az üdvösség, legyen az földi vagy transzcendens. Az idő viszont megállíthatatlanul halad előre, és úgy érzem, a társadalom még mindig nem nézett szembe a valósággal és annak elkerülhetetlen következményeivel. Például azzal a ténnyel, hogy az elmúlt ötven év alatt a Föld népessége a korábbi kettőről közel nyolcmilliárdra nőtt, és ez a folyamat még korántsem ért véget. E változások következményei drámai mértékben alakíthatják át világunkat, és akár a rendszer összeomlásához is vezethetnek. A természet által létrehozott népességszabályozó mechanizmusok, mint például a nagy járványok – pestis, kolera – a modern orvostudomány vívmányainak köszönhetően háttérbe szorultak, míg a demográfiai robbanás nem párosult az erőforrások megfelelő növekedésével. A szükségletek és a rendelkezésre álló erőforrások közötti szakadék globális konfliktusokhoz és migrációs hullámokhoz vezethet. Külön figyelemre méltóak azok az országok, mint Magyarország és Lengyelország, amelyek tudatosan felmérik ezeket a folyamatokat, és igyekeznek felkészülni a védekezésre. Ha Nyugat-Európa is hasonló lépéseket tenne, talán lenne esélye arra, hogy megfékezze a közelgő vihart. De így, ha nem teszünk semmit, könnyen elsodródhatunk.

Ön volt az egyik első, aki rámutatott a Nyugat-Európába irányuló migrációs folyamatok potenciális kockázataira. Negyven évvel ezelőtti előrejelzése most úgy tűnik, hogy valóra válik...

Gyakran találkozom azzal a kritikával, hogy bármiről beszélünk, mindig ugyanoda lyukadok ki. Most éppen Éric Zemmour, az elnökjelöltségért induló politikai figura is hasonló vádakkal szembesül, mivel sokan azt állítják, hogy nála is a bevándorlás kérdése dominál. De mit tehetünk, ha ez a téma valóban központi jelentőségű? A világ népessége rohamosan növekszik, ami megkerülhetetlen következményekkel jár. Ha egy tortából először négyen, majd tizenketten, végül pedig negyvennyolcan vagy akár kilencvenhatan kívánnak falatozni, a torta előbb-utóbb túl kicsi lesz ahhoz, hogy mindenki jóllakjon, sőt, még a puszta túléléshez is. A boreális kontinensnek nevezett területen, amely Vlagyivosztoktól Gibraltárig terjed, a népességnövekedés viszonylag természetes ütemben zajlik. Nyilvánvaló, hogy ez a térség vonzó célpont lesz a túlnépesedéssel küszködő régiók lakói számára. Ám számunkra nem csupán jogunk van ezen jelenség ellenállni, hanem kötelességünk is, még akkor is, ha ez ellentmond a nyitottság és a testvériség keresztény eszméinek. Európa komoly próba előtt áll. Provence-ban van egy iskolaigazgató barátom, aki arról számolt be, hogy városában hat iskola működik, és a bevándorló gyermekek aránya már 90 százalékot tesz ki. Úgy érzem, hogy a "nagy csere" (Grand Remplacement - a szerk.) éppen a szemünk előtt zajlik, még ha sokak számára ez a gondolat szélsőségesnek tűnik is. Az újonnan érkezők létszáma nemcsak a társadalmi struktúránkat formálja, hanem egyre inkább dominálni kezd minket.

Éric Zemmourral kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hiszen ő egy rendkívül megosztó figura a francia politikai életben. Sokan értékelik őt a bátor, provokatív megnyilvánulásai miatt, míg mások kritikusan viszonyulnak hozzá, és elítélik radikális nézeteit. Zemmour támogatói gyakran hangsúlyozzák, hogy ő a francia identitás és kultúra megőrzéséért harcol, míg ellenzői a xenofóbia és a megosztottság szítójaként tekintenek rá. A kérdés, hogy valaki támogatja-e őt, nagymértékben függ a politikai nézeteitől és attól, hogy mennyire értékeli a társadalmi diskurzusban betöltött szerepét.

Zemmour egy a nemzeti jelöltek sorában. A választási kampány során bemutatkoznak a nemzeti képviselők, és az első fordulóban megmérettetik magukat. A második fordulóba viszont csak egyetlen jelölt jut be. Személy szerint elmondhatom, hogy a második fordulóban biztosan a nemzeti jelöltre fogok szavazni. Ha Éric Zemmour lesz az, akkor rá szavazok, ha pedig Marine Le Pen nyeri el a jelöltséget, akkor természetesen őt támogatom, függetlenül attól, hogy korábban milyen volt a kapcsolatunk.

- De a második forduló előtt nem tervezi, hogy valamelyik jelölt mellett kifejezze a véleményét?

- Nem, nem akarok választani. Marine mögött az a politikai párt áll, amelynek én voltam az alapítója, és amelyből kizártak. Zemmourt a mezőny egyetlen igazi egyéniségének látom, minden gyengeségével együtt. Bárhogy alakul is, Zemmourt köszönet illeti, amiért az asztalra csapott és kimondott bizonyos igazságokat, amelyeket a diszkréció, a félelem, a kényelem miatt csak suttogva lehetett hallani még az állítólag nemzeti körökben is. Nagyon fontos viszont, hogy szemügyre vesszük a jelöltek programjait is. Zemmour olyan dolgokat is ígér, amelyek ellentétesek mindazzal, amit az elnöki pozíció jelent. De végső soron itt a harc a támogatók tömegei között dől majd el.

Zemmourral szemben Marine Le Pen mögött egy régi hagyományokkal rendelkező párt sorakozik fel, amely hosszú éveken át gyűjtött tapasztalatokat, ám eddig még soha nem kapott lehetőséget a kormányzásra.

- A Nemzeti Front, vagy ahogy most hívják, Nemzeti Tömörülés mára meg­gyengült. Mint a többi omladozó régi európai párt és struktúra esetén, az okok itt is a szellemi értékek elvesztésében keresendők. Bár a párt meggyengült, még így is ad valamiféle támaszt Marine-nak, akinek nincs olyan beágyazottsága a médiában és egyéb területeken, mint fősodrú riválisainak.

Éric Zemmour viszont a saját, egyedi ösvényén halad.

- Igen, egyedül indult el, ennek minden hátrányával és nehézségével. Hiszen egy párt, legyen mégoly gyenge is, jelentős támogatást és hátországot ad a jelölteknek. Zemmour viszont ki van szolgáltatva a közvélemény-kutatásoknak és a szavazók véleményváltozásainak. Esélyeit a sajtó, a kommentátorok, a hol lojális, hol alattomos megnyilatkozások formálják.

- Ha bármelyik nemzeti jelölt győz a választások során, vajon valóban képes lenne hatékony kormányzást folytatni?

- Nem vagyok benne biztos, hogy a politikai opportunisták hiánya problémát jelentene, hiszen a győztes körül mindig is akadnak majd önkéntesek, akik tolongani fognak. Azonban egy jövőbeli nemzeti elnök számára komoly kihívást jelentene a tekintélyének megerősítése, a már meggyengült kormányzati struktúrák átalakítása és a feladatkörükre alkalmatlan személyek leváltása. Mindemellett fontos megjegyezni, hogy ezen változások nem csupán az ő döntéseiken múlnak.

Beszéljünk egy kicsit Magyarországról, ahova ön körülbelül húsz évvel ezelőtt, Csurka István meghívására látogatott el. Milyen élmények maradtak Önben az akkori időkről, és hogyan vélekedik hazánkról a mai szemüvegén keresztül? Mennyire változott meg az ország arculata, kultúrája és társadalmi élet a két évtized alatt?

Csurka Istvánnal való kapcsolatom mélyen gyökerezik a kölcsönös tiszteletben, amelyet európai hazafiként ápoltunk egymás iránt, még akkor is, ha nem mindenben láttuk ugyanazt. Hálás vagyok neki, hogy segített nekem személyesen megérteni a magyarok mindennapi valóságát, amit könyvekből sosem tudtam volna igazán átélni. Azóta sok minden átalakult körülöttünk. Szimpátiám és együttérzésem a magyar kormány iránt erősödött az őt érő folyamatos támadások fényében. Úgy vélem, hogy Magyarország mára modellértékűvé vált, és kulcsszereplővé emelkedett a nyugati civilizáció védelmében folytatott harcban. Ezt a küzdelmet szívből támogatom. Nyugat-Európa és Boreális Európa szunnyadó energiáinak mozgósítása az önök kitartásán is múlik. Meggyőződésem, hogy lépéseket kell tennünk az oroszokkal való közeledés érdekében. Bár a történelem során fenyegetést jelentettek, ma már nélkülözhetetlen szövetségesekké váltak a közös harcban, még ha jelenlegi helyzetük gyenge is. Oroszország, mint a világ legnagyobb országa, 140 milliós lakosságával évente egymillió embert veszít. Fel tudják-e védeni területüket? A Nyugat és Oroszország tehát hasonló kihívásokkal néz szembe. Kétségtelen, hogy katonai szempontból meg tudnánk védeni magunkat, de mentálisan nincsenek meg a kapacitásaink ahhoz, hogy fegyvertelen nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal harcoljunk. Ezzel pedig az eltűnésünk kockázata mind inkább valósággá válik. Európa népei ma a közös ellenség révén barátságokat kötnek. Ahogyan egy másik európai nép fiai mondanák: Gott mit uns.

- Mikor 2003-ban Budapesten járt, figyelmeztette a magyarokat az Európai Unióval kapcsolatban. Azt mondta: ne legyenek túlzott illúzióik és vigyázzanak, mert ez egy olyan struktúra, amelynek jó esélye van arra, hogy a Szovjetunió útjára lépjen, mivel rendkívül bürokratikus, és megpróbálja megfosztani a nemzeteket a szuverenitásuktól. Hogy látja mindezt most, húsz évvel később?

Úgy tűnik, hogy a jóslatom sajnos részben beteljesült. De ne hagyjuk, hogy a kétség eluralkodjon rajtunk! Az élet mindig új lehetőségeket kínál, és holnap egy friss kezdet lehet számunkra.

- Miként látja az Európai Parlament új nemzeti frakciójának a formálódását, melynek a magyar Fidesz, a lengyel PiS és a francia Nemzeti Tömörülés is tagja lehet?

Az elképzelés valóban ígéretes, és emlékszem, hogy egy hasonlót én is megpróbáltam megvalósítani a múltban. Sajnos akkor a politikai táj bonyolult helyzete, valamint a régóta cipelni kényszerült nemzeti sérelmek és viták megakadályozták a kísérlet sikerét. Úgy vélem, mindig fontos észrevennünk a legnagyobb fenyegetéseket, és bölcsen mérlegelnünk, hogy kivel szemben kell felvennünk a harcot. Ugyanakkor aggaszt, hogy az emberi természet alapvetően nem változik, így végső soron csak Istenbe vetett hitünk lehet a támaszunk.

- Összességében optimista Franciaország és az Európai Unió jövőjét illetően?

- Ha nem tapasztjuk be azonnal az összes léket, vagyis nem szüntetjük meg a menedékjogot, a családegyesítést, a jus solit, a kettős állampolgárságot, más szóval nem térünk vissza a nemzeti védelmi formákhoz, elmerülünk. Ennyi. A harc a fejekben dől el, és attól tartok hogy ott már legyőztek minket.

Sokan bizakodnak, hogy Marion Maréchal, a francia nemzeti oldal fiatal képviselője, képes lesz újjáéleszteni a konzervatív eszméket és új irányt mutatni a politikai tájnak. Milyen perspektívákat és lehetőségeket kínál számára a jövő, és miként formálhatja a nemzeti diskurzusokat?

- Ha a politika a ma ismert formában folytatódna, Marion az én szememben biztos befutó lenne. Nem azért, mert az unokám, hanem mert világos elképzelései vannak, van tapasztalata választott képviselőként, és feladatkörét mindig kiválóan ellátta. A kérdés az, hogy mire az ő ideje eljönne, nem söpri-e el az általunk ismert világot az éhen halás előtt álló emberek tömege.

- Nem éppen a legvidámabb jövőképet festi.

- Ön mit gondol, érdemes-e tájékoztatni egy rákbeteget a betegségével kapcsolatos részletekről és állapotáról?

Azt hiszem, hogy valóban így van.

- És ezzel nem gyengítjük? Én minden esetben az igazság kimondását támogatom, azt mondom, amit látok. Nekem ez a szerepem a francia politikában, az őrszemé, aki az árbóc tetejéről messzebbre lát, mint a fedélzeten lévő bajtársai vagy akár maga a kapitány. Az őrszemnek az a kötelessége, hogy azt mondja el, amit lát, nem pedig amit látni szeretne. A jó és felelős politika az, ha valaki a legrosszabbra számít és arra fel is készül.

- Kasszandra szerepe a mítoszban is hálátlan volt...

Ez a feladat valóban hálátlan és néha fájdalmas, de számomra erkölcsi kötelesség, hogy megosszam azokat a gondolatokat, amelyeket látok vagy előre sejtetek. Természetesen tévedhetek, sőt, őszintén remélem is, hogy így lesz. Az igazságot ki kell mondani, még akkor is, ha az mások érzéseit megsérti. Öt évvel ezelőtt a házam lángokban állt. Azonnal segítséget hívtam; amikor a tűzoltók megérkeztek, már a második emeleten tartózkodtam, és az ablakokból méteres lángok csaptak ki. Ők a ház frontján próbálták megfékezni a tüzet. A ruháim és öltönyeim mind odavesztek, de sikerült megmentenem az ejtőernyős sapkámat és a kitüntetéseimet. A tűz mindent elpusztított, de a hamuban ott maradtak az emlékek és nyomok. Talán ez egy figyelmeztetés volt számomra: az életem csupán egy apró, mikroszkopikus pont az emberiség végtelen történetében.

- De végül egy teljes életet szentelt a harcnak.

Mindig a védekezés és a visszavonulás stratégiáját alkalmaztam, legyen szó Indokínáról, Észak-Afrikáról vagy a hazai harcokról. Gyakran léptem hátra, de sosem hagytam fel a küzdelemmel; a remény szikrája mindig ott élt bennem, hogy egyszer visszanyerhetem az elveszett földet. Kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem a sajátjaimat, hiszen a közösség védelme mindannyiunk felelőssége. Ne feledd: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" – ez az alapelv a legfontosabb számomra.