Knausgård felfedezi a harmadik birodalom titkait, miközben a Szentlélek korát idézi fel – Könyves Magazin.

Még mindig ragyog az égen az a különös csillag, amely nemcsak fényével, hanem rejtélyével is magával ragad. A halál árnyai fokozatosan eltűnnek, és egy titkos átjáró nyílik meg egy másik dimenzió felé, ahol talán a gonosz is testet ölt. Eközben norvég orvosok, lelkészek, tanárok és bolti eladók élik mindennapi drámáikat: kihűlt házasságok, pszichés zűrzavarok, szenvedélyes, de őrült szerelmek bontakoznak ki a hétköznapok monoton taposómalmában. Knausgård Hajnalcsillag-sorozatának harmadik kötete a hét kiemelkedő könyve, mely újra és újra elgondolkodtat.

Nem titok, hogy a norvég irodalom egyik legkiemelkedőbb kortárs alakja, Karl Ove Knausgård, aki a Harcom-sorozattal robbant be a köztudatba, ismét egy grandiózus művön dolgozik. A Magvető Kiadó és Kúnos László fordító közreműködésének köszönhetően a magyar olvasók is felfedezhetik a regényfolyam legújabb fejezetét. A Hajnalcsillag, amely az év könyve címét érdemelte ki, után most Az öröklét farkasai (ITT bele is olvashatsz) következik, és most végre magyarul is elérhetővé vált a még mindig misztikusnak tűnő sorozat legfrissebb tagja, A harmadik birodalom (olvass bele).

Az ezúttal "mindössze" ötszáz oldalas könyv - a második rész hosszabb kitérője után - az elsőhöz kanyarodik vissza, az ott megismert eseményeket meséli el még egyszer, de ezúttal új nézőpontokból.

A harmadik birodalomban például nem Arne szemszögéből látjuk depressziós feleségét, hanem a nő, Tove perspektívájából értelmezzük a családi nyaralást és az égen megjelenő különös csillagot. Rajta kívül többek között az első részben megismert, az életében váratlanul elakadó lelkésznő férje, Gaute is hangot kap, mint ahogyan a black metal banda tagjainak halála után nyomozó rendőr, Geir, vagy a titokzatos Domen zenekar énekesének barátnője, Line, de visszatér mások mellett a korábbi részekből már ismerős temetkezési vállalkozó, Syvert is.

Az új és régi szereplők mindegyike egyes szám első személyben meséli el történetét, a részek jól elkülönülnek egymástól és az író minden egység elején egyértelműen, névvel is jelöli, kinek adja át az elbeszélői nézőpontot és hangot.

A harmadik rész sokkalta dinamikusabb, mint a második, amely bár gazdag volt filozofikus elmélkedésekben és mély gondolatokban, cselekmény szempontjából viszonylag szegény volt. Olyan érzésünk támad, mintha egyszerre több regényt is olvasnánk, mindegyikben csak rövid időre elidőzve. Tove története a mániás depresszió kálváriájáról szól, egy mélyen lélektani utazás, amely nemcsak a regény kezdetét, hanem a végkifejletet is lenyűgöző kezdőmondatokkal vezeti be.

Azt mondják, a depresszió olyan, mint egy megkövesedett indulat. Én inkább úgy képzelem el, mint egy kővé vált trollt. Olyan sötét és amorf erők torzszülöttje, aki a nap fénye alatt mozdulatlanná és élettelenné dermedt, mintha a világ minden öröme elpárolgott volna körülötte.

A történetek között fellelhetőek olyan szálak, amelyek a házassági válságok mélyére ásnak, a hit elvesztésének fájdalmát boncolgatják, illetve olyan orvosi paradoxonokat, súlyos személyiségzavarokat és egy fiatal lány belső vívódásait is bemutatják, amelyek mind egyedi perspektívából világítanak rá az emberi lélek bonyolultságára. E narratívákból kirajzolódik Norvégia mai társadalma, a családi és magánéleti problémák sokszínűsége, miközben a metálzenekarok kegyetlen és rituális lemészárlása révén a skandináv krimi sötét elemei is megjelennek, olyan érzés keltve, mintha Knausgård néhány fejezete átadta volna a stafétát Jo Nesbónak, akinek nyomozói világában a feszültség és a dráma egyaránt tetten érhető.

A harmadik részben is felfedezhetjük az esszészerű eszmefuttatásokat, bár ezek most rövidebb formában jelennek meg, mint az előző kötetben. Különösen figyelemre méltó Jarle Skinlo neurológus eszmefuttatása, amely arra irányul, hogy pontosan mit is jelent a gondolat és az emberi tudat. Felveti a kérdést: vajon az agyhalál állapotában lévő egyén valóban teljesen képtelen bármiféle gondolkodásra?

A neurológus megjegyzi, hogy bár a tudat és a gondolat fogalmát mindenki intuitívan érti, tudományos szempontból egyik sem definiálható vagy megragadható pontosan. Az ismeretelméleti és etikai dilemmák, a társadalmi ábrázolás, a lélektan, a krimi elemei, valamint egy csipetnyi apokalipszis – mindezek a különböző témák összefonódnak, ahogy a korábbi munkákban is, és mindegyik képes fenntartani az olvasó figyelmét. Az összetett narratívákban rejlő mélység és sokszínűség folyamatosan új kérdéseket vet fel, amelyek izgalmas utazásra hívják az érdeklődőt.

Akár egy középkorú tanár ebédidejének hosszú perceit, akár egy rendőr szerelmi háromszögét vagy egy építész alkotói válságát szemléljük éppen, az egészen biztos, hogy fejünk búbjáig elmerülünk a könyvben.

Az író mesterien formálja meg párbeszédeit és belső monológjait, amelyek révén karakterei valóban életre kelnek, és mindegyik megszólalóhoz egyedi, színes perspektívát ad. Gyorsan átlátjuk, hogy ezek az alakok mind saját, különböző élethelyzeteik árnyékában küzdenek. Tove a súlyos pszichés problémáival harcol, míg Gaute diákja válságával és házassági nehézségeivel küzd. Geir, a nyomozó, egy megoldatlan bűncselekmény árnyékában vergődik, miközben két nő érzelmi csatározása is feszíti. A híres építész pedig gyermekkori traumájával és az alkotói válságával birkózik. Minden karaktert úgy ismerhetünk meg, ahogy a saját fájdalmuk és küzdelmeik formálják őket, megteremtve ezzel egy gazdag és sokszínű világot.

Ezekben a mesékben, hol intenzívebben, hol csupán egy pillanatra felvillantva, mindig ott bújik a csillag és a titokzatos, baljós jelek.

Felfoghatatlan félelmek, borzongató rémálmok, szokatlan zörejek és az állatvilágban megjelenő különös anomáliák tűnnek fel egyre inkább, mintha valami mélyen elrejtett rendellenesség sújtaná a világunkat.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberek nem halnak meg (ezt legelőször Syvert, a temetkezési vállalkozó veszi észre), ám a társadalom elkerüli a szembenézést ezzel a furcsa jelenséggel, inkább a véletlenre hárítják a felelősséget. Egy rejtélyes videófelvételen mintha maga a megtestesült gonosz bukkanna fel, és a szereplők többször olyan érzéseket élnek át, mintha egy átjáró nyílna meg a valóságunk és egy ismeretlen világ között. Azonban, hogy mi rejlik ebben a másik dimenzióban, azt senki sem tudja; inkább csak megérzések, elfojtott kételyek formájában hatnak a szereplők mindennapjaira, mindegyikük más-más módon reagálva a szokatlan helyzetre.

A szemünk elől rejtve, észlelésünk határain túl létezik egy különös erő, amelyet csillag formájában jelölünk. Ez az irracionális, titokzatos tényező mindannyiunk életébe más-más módon hatol be. A hitében megingott lelkész szorongva mélyed el benne, míg a mániás depressziós, akit folyamatosan kísértenek a hallucinációk, egy egészen más dimenzióba lép. A racionális rendőr a logika támaszára építve próbálja megérteni, míg a csodákra nyitott, de azokban hitet nem találó orvos csak elmosódott képeket lát. És ott van még a black metal banda vezére, aki a sötétség zenéjében keresi a válaszokat. Ez a sokszínűség teszi lehetetlenné, hogy a világunkban megjelenő sötét energia igazi mivoltát felfedjük. Mivel a tudomány határain túli, természetfeletti jelenségekkel nem tudunk mit kezdeni, a felvilágosodás óta hirdetett racionalitás itt végleg megbicsaklik.

Mintha a transzcendens, a természetfeletti, a halál utáni lét, a gonosz vagy bármi, ami a tapasztalat határain túlra terjed, teljesen elérhetetlen lenne számunkra. Nem csupán válaszaink hiányoznak, de kérdéseink is elmaradnak, hiszen a nyelv eszközeivel képtelenek vagyunk kifejezni, sőt, még csak körbejárni sem a felmerülő dilemmákat. A szereplők tanácstalanul, és saját, belső problémáik következtében némileg figyelmetlenül állnak a jelenség előtt. Mivel az nem illeszkedik a megszokott valóságuk keretei közé, gyakran csak elnézően legyintenek rá, és nem is fordítanak rá figyelmet.

Az Alan Turing matematikus nevéhez kötődő paradoxon is releváns lehet ebben a kontextusban, különösen a tudat és a gondolat fogalmának vizsgálatakor, amelyet a regény szintén érint. Turing elméletei nem csupán a számítástechnika alapjait fektették le, hanem mély filozófiai kérdéseket is felvetettek arról, hogy mi teszi az emberi tudatot egyedivé, és hol húzódik a határ a gépek és az emberek gondolkodása között.

A magyarázatoknak mélyebb és összetettebb dimenziókat kell felölelniük, mint amit magyaráznak; más szavakkal, az agy nem képes önmagát teljes mértékben értelmezni, és a tudat sem tudja maradéktalanul megvilágítani saját lényegét.

Ez a gondolatmenet könnyedén átültethető a sötét erők, a csillagok titkainak, valamint a transzcendens világ mélyebb megértésére is. Egészen pontosan arra utal, hogy a tapasztalaton túli dimenziókat nem lehet csupán a tapasztalati világ keretein belül felfogni. A nyugati racionalitás csupán egy szűk eszköztárat kínál a valóság mélyebb megismeréséhez, és aki csupán a józan észre támaszkodik, az könnyen zsákutcába juthat, miközben a különös jelenségek nyomába ered. De akkor hogyan is kommunikálhatunk erről, és hogyan jelenítheti meg mindezt egy regény? Talán éppen ez a művészet képes feltárni az episztemológiai zsákutcát, és megmutatni, mennyiféleképpen értelmezhetjük azt, ami a megértés határain túllép.

Erre remek példa a címben említett harmadik birodalom fogalma, amelyről Valdemar, a Linével kapcsolatba került, kissé zavaros gondolkodású metálos fiú mesél. „Valdemar nem volt náci, bár sokan mégis annak tartották. Amikor a harmadik birodalomról beszélt, nem a náci rezsimre utalt, hanem egy középkori vízióra, amely szerint Isten kora képviselte az első birodalmat, Jézus kora a másodikat, míg a harmadik birodalom a Szentlélek korát jelenti. Most érkezik el a harmadik birodalom kora” – mondta Valdemar, miközben saját, sajátos értelmezését osztotta meg a világról.

Knausgard a sorozat harmadik részében összeköti a széttartó szálakat, nagyjából kiderül, hogy az egymástól nagyon távolinak tűnő életek hogyan függnek össze - egyébként nem szorosan, sokszor csak egy-egy véletlen találkozás erejéig. Az, hogy a csillag megjelenése mit jelent, továbbra sem derül ki, így annak, aki egyértelmű megoldást vár a könyv végére, csalódhat.

Természetesen, mivel tisztában vagyunk azzal, hogy a történet tovább folytatódik, nem zárható ki, hogy ez a gazdag kitérőkkel és sokféle nézőponttal teli narratíva valahol célba ér. Azonban, ahogy a harmadik részhez közelítünk, az olvasóban egyre inkább megerősödhet az a benyomás, hogy ennek a beteljesülésnek a valószínűsége csekély, és a sorozat talán nemcsak a különféle élmények, hanem egy kudarc krónikáját is magában hordozza.

Merjünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk teljes mértékben megérteni. Akármennyire is vágyunk a válaszokra, néha az élet rejtélyei olyan mélyek, hogy sosem találunk rájuk végleges megoldást.

Knausgård regényfolyama azonban nem fogja cáfolni ezt az állítást: bármilyen irányba is indulunk, minden egyes lehetséges válasz újabb kérdéseket generál, és valószínűleg soha nem találjuk meg azt a végső elemet, amely harmonikusan kiegészítené és megnyugtatóan lezárná a hatalmas kirakós játékot. Különösen igaz ez, ha olyan mély témákról van szó, mint a halál, a lélek vagy a transzcendens.

A sorozat az elmúlt évek legnagyobb írói vállalkozása, minden része elképesztően olvasmányos, az író jó érzékkel adagolja a feszültséget, és kíváncsivá tesz az összes szereplőre és történeteikre. Nemcsak akkor izgalmas, amikor rituális gyilkosságról, sötét erdőről, kihalt tengerpartról, elszabadult, pszichotikus férfiról vagy a műtőasztalon feltámadó halottról ír, hanem akkor is, amikor egy ötvenes férfi kibámul egy étterem ablakán és saját családjáról gondolkodik, vagy akkor, amikor valaki meglátogatja az anyját egy idősek otthonában. Szinte lényegtelen, hová vezet majd a sorozat, míg a végkifejletig tartó út minden perce élvezetes, és úgy tesszük le az összes kötetet, ahogy eddig: nem lehet, hogy most kezdtünk bele, és máris vége van.