Bár lehet, hogy a civilek, a melegek és a sajtó elleni támadások csupán figyelemelterelésnek tűnnek, a hatásuk mégis mélyen fáj.

A kormány éppen fenyegeti azokat a csoportokat, akiket kényelmetlenül érintenek. Talán ismét csak arra próbálnak rávilágítani, hogy másra tereljék a figyelmünket, de ezek a nagyszabású elterelő akciók mindig magukkal hozzák a valódi áldozatokat is. Így aztán, valójában mindannyian áldozatokká válunk egy kicsit.

A Fideszről alkotott kép, amelyet szinte az egész ellenzéki tábor magáénak vall, középpontjában a "gumicsontozás" áll: a vélekedés szerint minden, amit a kormány tesz, valójában Orbán Viktor ravasz stratégiájának része. E szerint, amikor felháborodunk egy eseményen, az nem véletlen; Orbán előre kijelölte számunkra azokat a témákat, amelyekkel foglalkozunk, hogy elterelje a figyelmünket a valóban lényeges problémákról. Ilyenek például a gazdaság válsága, az állami szolgáltatások fokozatos megszűnése, vagy a közvagyon Orbán családjához való átszivárgása.

A grandiózus terv keretein belül kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy tömegesen felhívjuk a figyelmet azokra a köznyelvben "gumicsontnak" nevezett témákra. Ezek a kérdések gyakran kisebbségek vagy különböző társadalmi csoportok ellen irányuló uszítások, amelyek bár rendkívül aggasztóak, a magyar társadalom jelentős része, aki szinte teljesen mentes az empátiától, nem érzi át a súlyukat, így nem is tartja őket lényegesnek, csupán a médiában olvasott információk szintjén. A média szerepe ebben a kontextusban szintén elengedhetetlen:

Amíg a veszélyeztetett közösségek elhanyagolható szenvedéséről folyik a diskurzus, addig a már említett igazán lényeges ügyek maradnak rejtve a figyelem elől.

A gumicsontelmélet lelkes hívei ezzel a megközelítéssel bagatellizálták a CEU-ügyet. A homofób törvény csupán egy gumicsont volt, még akkor is, ha Orbán már az évértékelő beszédében a Pride betiltásának lehetőségét is említette. A migránsokkal való riogatás is hasonló jellegű figyelemelterelés, és most természetesen a civil szervezetek és a független sajtó fenyegetése is ebbe a kategóriába tartozik, amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy el fogják küldeni őket az országból. A megmaradt független sajtó folyamatos támadása egyébként is kifizetődő stratégiának bizonyul, hiszen nehéz elkerülni, hogy az ilyen helyzetekben a figyelem a saját ügyeikre terelődjön. Valójában azonban még az Index fideszesítése, ami a műfaj egyik legjelentősebb képviselője, is csupán pár ezer fős tüntetést tudott összehozni Budapesten 2020-ban. Az ukránok szidalmazása már szinte jutalomjáték, hiszen az áldozathibáztatás kultúrájában kevesen érzik valóban magukénak az orosz agresszióval sújtott szomszédunk sorsát, különösen úgy, hogy az Egyesült Államok is éppen elárulni készül őket.

A gumicsontok persze bizonyára léteznek: ha már Budapest a bűnös város, ami az istennek nem akarja megérteni, mennyire jó neki a Fidesz, akkor legalább a főváros határain belül kell tartani a látványos elégedetlenséget, márpedig a civil szervezetek és a fontoskodó újságírók munkája legfeljebb néhány nagyvárosban téma még egyáltalán, szemben mondjuk az éves várólistákkal. Ilyen okokból jó lehet az ellenség kijelölésére is ez a közeg: a gyökértelen kozmopolita, külföldi megrendelésre dolgozó ügynökökhöz ízlés szerint vedd hozzá a spekulánst, zsidót vagy tőkést is, és már meg is kaptuk a jól ismert "konzervatív" világképet, miközben a valódi érintettek felháborodása "sipákolás", "visítás", "hiszti".

Sajnos a gumicsontok rágása továbbra is kellemetlenségek forrása marad.

Lehet azt mondani, hogy a kormány csak megvezetni akarta a tömegeket az LMBTQ-társadalom pedofíliával történő összemosásával, ettől még ezeknek az embereknek kimutathatóan rosszabb lett az élete a "figyelemelterelő akció" miatt, ahogy rosszabb lesz attól is, ha már évi egy alkalommal sem vonulhatnak fel. Amikor 2021-ben megvertek két meleg orvost Pécsen csak azért, mert melegek, bizonyára őket sem nyugtatta meg, hogy csak járulékos veszteségei annak, hogy a kormány nem akar a gyengélkedő gazdaságról beszélni, márpedig a homofóbtörvény elfogadása után szinte azonnal megnövekedett a hasonló bűncselekmények száma.

A körülbelül nyolcvan transznemű egyén és családtagjaik számára nem egyszerű szavakat találni, akik év elején az utcára vonultak. Céljuk az volt, hogy, bár kevesen vannak, mégis láthatóvá váljanak, és felhívják a figyelmet arra, hogy az életük sokszor rendkívül nehéz, és a kormány szándékos lépései tovább súlyosbítják ezt a helyzetet. Mindez azért történik, hogy a politikai hatalmat gyakorló körök megnyugtatják elképzelt szavazóikat, akik a hagyományos férfiideált keresik, és azt akarják, hogy a fiúk "igazi férfiakká" váljanak.

A CEU elüldözése óriási, pótolhatatlan veszteséget jelentene a magyar tudományos közélet számára, függetlenül attól, hogy ezt milyen retorikai eszközökkel tálalják. Hasonlóan aggasztó, ahogy a "migránsbűnözés" kifejezés elterjedése is súlyos következményekkel jár azok számára, akik kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, és most itt próbálnak új életet kezdeni. Ezt a problémát jól szemlélteti az a példa, amikor a média kritikátlanul terjesztette az álhírt a Fülöp-szigetekről érkezett vendégmunkásokról, akik állítólag a parkban lévő kacsaúsztató kacsáit fogyasztották el. Az ilyen esetek nemcsak a társadalmi diskurzus színvonalát rontják, hanem a közösségek közötti feszültségeket is csak fokozzák.

A helyzet még korántsem világos, hogy milyen mértékben akadályozza meg a Fidesz által bevezetett "gátlástalan védekezés" a nőjogi, hajléktalanokat támogató és hasonló szervezetek tevékenységét, valamint munkatársaik mindennapi életét. Azonban...

Ezek a beállított gumicsontok valójában sosem úgy lettek megtervezve, hogy ne gyakoroljanak kézzelfogható hatást a kiszemelt csoportok életére.

Hiszen különben eltűnne az a kormánypárti győzelem érzése, amelyet az említett „visítozás” és „sipákolás” kavarta fel.

Érdemes felnőni ahhoz a gondolathoz, hogy a társadalom egy szűk rétege ugyan felháborodik a rendszer fokozódó fasizálódásán, és hogy egy régi-új csoportot fenyegetnek az elüldözéssel, de mindez tökéletesen megfér az olyan, látszólag kézzelfogható problémákkal, mint az évek óta húzódó várólisták, az egekbe szökő ingatlanárak, vagy a társadalmi mobilitás teljes eltűnése. Sőt, még a politikai cirkuszok – a közélet színpadán feltűnő gumicsontok – is beleférnek ebbe a képletbe. Ezek ugyanis nem csupán elterelik a figyelmet, hanem a rendszer szerves részét képezik, ahogyan az is, hogy a napi politikai játszmák következtében kisebb csoportok kerülnek kilátástalan helyzetbe. Eközben pedig ott állunk, nulla forint félretett pénzzel, miközben a miniszterelnök veje egy év alatt megduplázza a vagyonát a recesszió sötét felhői alatt.

A gumicsontokat tehát nem ignorálni kell, nem leírni járulékos veszteségként, hanem beismerni, hogy itt csak különféle áldozatok vannak:

A kisemmizett gazda, az árstopos farhátért sorban álló nyugdíjas, a szegregátumban generációk óta műanyaggal fűtő fiatal, és a forró vonaton hazafelé másfél órás késést átizzadó egyetemista mindannyian ugyanannak a rendszernek a foglyai, mint a megfelelő kezelésektől megfosztott transzneműek, vagy a rendszer hiányosságait orvosolni próbáló civilek, esetleg az ugyanezekről a hibákról tudósító újságírók. Ha ezt a kéretlen sorsközösséget figyelmen kívül hagyjuk, soha nem fog kiderülni, hogy valójában már régóta az üldözöttek képezik a többséget.