A civilek nyomozása és megfigyelése.

A cikk szerzője Móra Veronika, aki az Ökotárs Alapítvány élén áll.

A Fidesz nemrégiben megtartott kihelyezett frakcióülésén a "Soros-birodalom kiszorításához szükséges jogalkotási feladatok" köré forgott a diskurzus. A sajtóértesülések alapján a miniszterelnök arra figyelmeztetett, hogy sürgős lépéseket kell tenni e szervezetek Magyarországról való kitiltására. De kik is ezek a potenciális célpontok, és milyen vádakat fogalmaz meg velük szemben a kormány?

Az elmúlt bő évtizedben a hazai civil szervezetek egyre fokozódó nyomás alatt, a kormány civilellenes hadjárata közepette működtek. Ahhoz, hogy teljes képet alkothassunk erről, elöljáróban némi visszatekintéssel érdemes összeszedni a folyamat állomásait:

A civilek számára címkézett állami források drasztikus átalakítása már nem sokkal 2010 után kezdetét vette. Ugyan egyetlen szervezetnek sem tiltották meg a pályázást pl. a Nemzeti Együttműködési Alaphoz, hamar kiderült, hogy kiknek felesleges pályázatírással vesződniük, úgysem kapnak az életben soha támogatást (ezért abba is hagyták az erőlködést).

A propagandamédia és a kormánypolitikusok folyamatosan változó, de soha véget nem érő, összehangolt hecckampányai, amelyek az "ügynöközés" és a "sorosozás" témáit célozzák, már régóta ismertek a közvélemény számára. Tavaly egy új, törvény által megerősített intézmény, a Szuverenitásvédelmi Hivatal, jött létre, hogy tovább fokozza ezt a jelenséget.

A civil szervezetek megkeresései és javaslatai sajnos sokszor süket fülekre találnak a kormányzati szférában, ami már régóta nem újdonság. Azonban a 2021-es homofób propagandatörvény életbelépése óta a helyzet különösen aggasztóvá vált az iskolákban is. A tankerületek és az igazgatók – a kivételektől eltekintve – a központi elvárásoktól való félelem miatt nemcsak a szexuális neveléssel kapcsolatos programokat, hanem szinte bármilyen civil kezdeményezést is elutasítanak. Vidéken pedig a civilek számára gyakran még a rendezvények lebonyolítására sem áll rendelkezésre megfelelő helyszín, sok esetben még díjfizetés ellenében sem találhatnak teret, legyen szó akár a helyi művelődési házról, akár egy étteremről.

A parlament az utóbbi évek során számos olyan jogszabályt fogadott el, amelyek nyilvánvalóan a megfélemlítés és a cenzúra eszközeként szolgálnak, nem pedig valódi szabályozási célokat szolgálnak. E jogszabályok sora 2017-ben indult a külföldi támogatásokkal kapcsolatos törvénnyel, majd a 2018-as "Stop Soros" intézkedésekkel folytatódott, egészen a legújabb szuverenitásvédelmi törvényig. Ezek a jogszabályok – amelyeket nemcsak hazai, hanem európai és nemzetközi jogi normákkal is ellentétesnek tartanak – szándékosan homályos megfogalmazásúak, lehetetlenné téve a hatékony végrehajtást. Ugyanakkor kiválóan alkalmasak arra, hogy a Damoklész kardjaként lebegjenek az érintettek feje felett, állandó bizonytalanságot és félelmet keltve.

Időről időre bizonyos kiválasztott szervezeteknél megfigyelhetőek politikai célzatú, időigényes hatósági ellenőrzések, amelyek széles spektrumot ölelnek fel, egészen a rendőrségi házkutatásokig. Emellett a média is foglalkozott már a mobiltelefonok Pegasussal való lehallgatásának ügyével, valamint civil aktivisták álinterjúkkal való manipulálásáról szóló beszámolókkal.

Mivel más alternatíva már alig maradt, a Fidesz-kormány szinte teljesen bekebelezte a Parlamentet, az Alkotmánybíróságot, a Számvevőszéket, az ombudsmant és az egyetemeket – mindazokat az intézményeket, amelyeknek az lenne a feladata, hogy biztosítsák a szabadságot, az igazságosságot és a méltányosságot mindenki számára Magyarországon. A civilek maradtak az utolsó bástyák, akik nem hajoltak meg a hatalom előtt, hiszen bátran megnyilvánulnak társadalmi kérdésekben, rávilágítanak az állam működésének gyengeségeire és hiányosságaira, sőt, javaslatokat is tesznek a helyzet javítására. A kormányzati sikerpropaganda azonban nem tolerálja a kritikát: ebben az úgynevezett "legjobb lehetséges világban" nincs helye a kételyeknek, és minden, ami rossz, csak a kívülállóktól érkezhet, akik a nemzet ellen áskálódnak. Így aztán bűnbakok keresése válik szükségessé, és az akadályozó civilek (két legyet egy csapásra) tökéletesen megfelelnek ennek a feladatnak, mivel a már képzeletbeli ellenségekkel való leszámolás után így új célt találhatnak maguknak.

Sokan gyakran emlegetik, hogy a civilek politizálnak – de erre a legjobb válasz az, hogy a politika is tele van civil hatásokkal. Részletesebben nézve, az életünket befolyásoló döntésekben való részvétel mindannyiunk közös felelőssége. A civil szervezetek kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban: ők adják hangot az érintettek véleményének, és szakmai tudásukkal segítik, hogy ezek a hangok eljussanak a döntéshozókhoz – persze, csak akkor, ha megengedik nekik.

A kormány gyakran hangsúlyozza, hogy léteznek a "normális" civilek, akik a hétvégéken focimeccseket szerveznek és karácsonykor ajándékokat osztanak a gyerekeknek. Ezzel szemben ott vannak a "nyomásgyakorlók", akik a megszokott jótékonysági kereteket feszegetik, és aktívan próbálnak változást elérni. De mi történne, ha a kormány valóban elérné célját, és sikerülne elbátortalanítani, sőt, elnémítani ezeket az embereket? Milyen hatással lenne ez a társadalomra, és milyen következményekkel járna a közösségi élet dinamikájára?

Az, hogy Magyarország sokak számára egy sokkal kedvezőtlenebb hely lenne.

Az állásukból igaztalanul kirúgottaknak, mert nem lennének jogvédő ügyvédek, akik képviseljék őket. Azoknak a településeknek, amelyeknek elszennyezik környezetét és elszívják ivóvizét a gátlástalanul terjeszkedő (és veszteséges!) gyárak. A nyomorban élőknek, akik ott is maradnak, ha nincs, aki segítse felemelkedésüket. A bántalmazott nőknek, akik nem tudnának kihez fordulni segítségért. A zaklatott kamaszoknak, akiket nincs ki meghallgasson. A felsorolás még hosszan folytatható lenne.

Így elérkeztünk a pénzügyi kérdéskörhöz, nevezetesen ahhoz, hogy miért szükséges külföldi források bevonása az ilyen feladatokhoz. Mint már említettem, a közszolgáltatások terén aktív, esetleg a kormányzattal kritikus álláspontot képviselő szervezetek számára már régóta elzárták az állami támogatások csapjait. Az uniós források, amelyeket a kormány kezel, csupán állami intézmények, önkormányzatok vagy egyházak partnereként elérhetőek a "baráti" civil szervezetek számára, önállóan nem pályázhatnak. Pedig az állami támogatás nem pusztán jótékony adomány, hanem a közérdek szolgálatában végzett munka elismerése, ami a fejlett világban általános gyakorlat. Valójában a civilek által felvetett problémák és kritikák is indokolják a támogatást, hiszen ezek a széleskörű társadalmi diskurzusok segítenek előmozdítani az ország fejlődését.

Támogatóként számos szereplő felmerülhet, mint például vállalatok, magánszemélyek és alapítványok – de hol találhatók ezek Magyarországon? A multinacionális cégek általában a regionális vagy európai központjaik irányelvei alapján működtetik társadalmi felelősségvállalási programjaikat. Ezzel szemben a hazai forrásokból létrejött magánalapítványok száma meglehetősen korlátozott; egy kézen meg tudnám őket számolni, és a legtöbb esetben ezek is csupán politikamentes, "ártalmatlan" projekteket támogatnak. Különösen szórakoztatónak találom, hogy a Mészáros Lőrinc-féle Pro Filii Alapítványnál szinte mindenre lehet pályázni, kivéve a bér- és rezsiköltségekre – pedig éppen ezekre lenne a legnagyobb szükség, hiszen a munkát valakinek el kell végeznie.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy a civilek miként élhetnek meg tagjaik hozzájárulásaiból és adományaiból. Az elmúlt évtized során a hazai civil szervezetek jelentős fejlődésen mentek keresztül, és egyre ügyesebben gyűjtenek egyéni (mikro)adományokat, miközben folyamatosan bővítik támogatóik körét. De vajon elvárható-e a középosztálytól, amely egyre inkább szűkül, hogy teljes mértékben fenntartja a civil szektort, minden szükséges forrással együtt? Az egyéni adakozás eszméje nálunk is egyre inkább elterjedt, azonban a valódi adakozók köre csupán néhány százezer főre tehető, akik hajlandók és képesek is anyagi támogatást nyújtani. Érdekes megfigyelni, hogy az adó 1%-ának felajánlásáról – ami igazán nem jelent anyagi megterhelést – döntő adózók száma soha nem haladta meg a teljes adózók 40%-át.

A külföldi támogatások tehát továbbra is fontos szerepet játszanak: nem csupán nemzetközi intézmények, mint az ENSZ vagy az EU, hanem demokratikus kormányok programjai (például Norvégiából vagy Hollandiából) és különböző filantróp alapítványok is közreműködnek, köztük Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa is. Valójában hálásnak kellene lennünk, hogy léteznek olyan szervezetek, amelyek hajlandóak Magyarországra forrást biztosítani olyan feladatok ellátására, amelyeknek a kormányzati hatalomnak alapvetően a saját kötelezettsége lenne a finanszírozása.

Büszkeséggel tölthet el minket az a számos szervezet, amelyek a nemzetközi porondon is megállják a helyüket, és valóban képesek arra, hogy ezeket a forrásokat hazánkba hozzák, s itt hasznosítsák őket.

A kormányzati kommunikáció gyakran torzítja a valóságot, különösen a nemzetközi támogatások kapcsán, amelyeket a civil szervezetek kapnak. A Fidesz nézőpontja szerint, legalábbis kívülről szemlélve, a támogató fél mindig konkrét elvárásokat támaszt a támogatottal szemben. Ezzel szemben a nemzetközi donorok általában szélesebb társadalmi célokat tűznek ki, mint például az EU alapelveinek népszerűsítése vagy a környezeti tudatosság növelése. A civil szervezetek számára pedig az a lehetőség adott, hogy a megfogalmazott keretek között saját elképzeléseikkel és terveikkel álljanak elő, és így kérdezzék meg a támogatót, hogy a javasolt projekt összhangban áll-e a donor céljaival. Ez a folyamat éppen ellenkező előjellel működik: nem a támogató határozza meg, hogy a civil szervezeteknek mit kell tenniük, hanem a civil szervezetek keresik meg a támogatókat azzal, hogy "ezt és ezt szeretném megvalósítani, illeszkedik ez a te céljaidhoz?" A támogatók ilyenkor azt is figyelembe veszik, hogy a pályázónak van-e elegendő tapasztalata és szaktudása a projekt megvalósításához, valamint hogy a tervezett tevékenységet gazdaságosan, azaz költséghatékonyan, és a pénzügyi előírásoknak megfelelően kivitelezi-e.

Ilyen körülmények között talán meglepő, de a kormány civilellenes hadjárata eddig nem ért teljes sikert. Felmérések szerint a magyar társadalom többsége inkább támogatóan áll a civilekhez, sőt, egy 2023-as közvéleménykutatásban a válaszadók 70%-a egyetértett azzal, hogy a civileknek feladata az állami szervekkel szembeni kritika megfogalmazása (is).

Természetesen, a kritikus, független civil szervezetek elérhetőségeit meg lehet szüntetni, és jogi vagy hatósági eszközökkel fellépni ellenük. De vajon lehetséges-e legálisan bejegyzett, a törvényeknek megfelelően működő szervezeteket kizárni vagy megsemmisíteni Magyarországon? Jogállami keretek között ez nem kivitelezhető. Bármilyen erre irányuló jogszabályalkotás önkényes lenne - például, ha a Szuvihivatal saját belátása szerint választaná ki a "nemkívánatos" szervezeteket -, ami garantáltan kudarcot vallana a nemzetközi jogi fórumokon. Azonban a kártékony következmények már most is érezhetők, hiszen ezek a lépések eltüntethetik a civileknél felhalmozott tudást és évtizedek során szerzett tapasztalatokat, ami mindannyiunk számára pótolhatatlan veszteséget jelent!

Civil aktivizmus, társadalmi mozgalmak pedig ettől függetlenül is lesznek, hiszen ezt láthatjuk szerte a világon, még a legfojtogatóbb diktatúrákban is. Lehet, hogy a civilek egy része majd alkalmazkodik és kompromisszumokat köt, esetleg hibernálja magát, más részük viszont polgári engedetlenségbe kezd vagy teljesen a föld alá vonul - de eltűnni nem fognak. Így volt ez a Magyarországon akkor is, amikor a kommunista pártállam központi engedélyezéssel súlyosan korlátozta a civil szervezetek létrehozását. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek a nyolcvanas években a bős-nagymarosi erőmű ellen tiltakozó Duna Kör körüli elhallgatásra és cenzúrára, az 1986-os környezetvédelmi séta rendőri feloszlatására - aztán pedig jött a rendszerváltás, amiben ezeknek a mozgalmaknak nem kis szerepe volt.

A mai világban az államhatalom eszközei, ha nem tetsző vélemények elnyomásáról van szó, sokkal kifinomultabbak, de a civileknek is megvannak a lehetőségeik a hangjuk hallatására és saját jogaink védelmére. Legyen szó jogi lépésekről, utcai megmozdulásokról, közösségi összefogásról vagy az online térben való aktív részvételről, mi nem maradunk csendben! Üzenem mindenkinek, hogy a próbálkozások nem fognak sikerrel járni! Mi, civilek nem tétlenkedünk; harcolunk és harcolni fogunk, összefogva, ahogyan eddig is tettük, mert hisszük, hogy az összefogásunkban rejlik az igazi erő. Mindezt nem csupán saját érdekeinkért tesszük, hanem hazánk iránti szeretetből, egy olyan Magyarországért, ahol mindenki számára elérhető a szabadság, az élhetőség és az igazságosság.