Örömmel vállalom a kihívást, hogy megóvjam a legkiemelkedőbb találatokat | Demokrata

Ha tíz évet visszarepülünk az időben, a Ferencváros népligeti uszodájába, egy pillanatra megáll az idő. Emlékszem a kislányokra, akik óvatosan léptek be a vízbe, tele álmokkal és vágyakkal, köztük Neszmély Boglárka, aki a fiúkkal együtt edzett. Akkoriban még nem létezett külön női csapat, de a lelkesedésük határtalan volt, és minden edzés egy újabb lehetőséget jelentett számukra. Most, egy évtizeddel később, Boglárka a magyar nemzeti válogatott első számú kapusaként a szingapúri világbajnokságon bravúros védéseivel hódította meg a világot. Ha visszagondolna arra a kislányra, aki egykor a vízben merült el, talán azt mondaná neki: „Ne félj álmodni nagyot, és soha ne add fel! Minden csepp izzadság, minden nehézség csak közelebb visz a céljaidhoz. A kitartás és a szenvedély mindig meghozza a gyümölcsét.” Az álmok valóra válnak, ha elhiszed, hogy megérdemled őket.

Biztos vagyok benne, hogy a régi Bogi szívében hatalmas büszkeség lakozna a mostani Bogira! Hihetetlen utat jártam be, és ez az utazás még mindig tart. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a fiatalabb Bogi valaha is elképzelte volna, hogy ilyen nagy eredményeket fog elérni! Ezt a célt mindig szem előtt tartom, és azzal ösztönzöm magam, hogy minden lehetséges. Valójában mindannyiunknak önmagát kell folyamatosan meghaladnia. Ehhez pedig elengedhetetlen a kemény munka és az alázat. Biztos vagyok benne, hogy egy jó beszélgetés során nagyon büszke lenne rám.

Amikor a kezdetekre tekintek vissza, az első dolog, ami eszembe jut, az a népligeti uszoda hűvös víze és a sport iránti szenvedélyem. 12-13 évesen, amikor még csak ismerkedtem a víz világával, megfogadtam magamnak, hogy mindent megteszek a fejlődésem érdekében. A kitartás és a rendszeres edzés mellett mindig is arra törekedtem, hogy élvezzem, amit csinálok, és ez a szenvedély segített abban, hogy elérjem a magas szintet, ahol most tartok.

Gyerekkoromban nem formálódtak meg bennem konkrét ambíciók, és nem is voltak túl sok lehetőségem, hiszen a kézilabdából a vízilabdába való átmenet kényszerű döntés volt a bokatörésem következtében. Muszáj volt valamilyen sportágat választanom, így tértem be a medencébe. A szüleim javasolták, hogy új sportágat válasszak, és végül a vízilabda mellett döntöttem. Az elején nem volt könnyű az átállás, hiszen az úszást nem igazán szerettem. Küzdöttem az edzésekre való járással és a kitartással, de idővel megszerettem a népligeti uszoda hangulatát. Visszagondolva, hat-hét lány, majdnem fél csapat edzett Kádas Géza bácsi irányítása alatt. Ahogy egyre többen lettünk, úgy a hangulat is egyre jobb lett. Valódi közösség alakult ki, ami a mai napig is megmaradt; erős kötelékek és barátságok születtek. Talán a csapatsport legnagyobb ereje éppen ez: a közös élmények és a barátságok, amelyek egész életen át elkísérnek minket. A sport rengeteg dologra megtanít, de a csapatsport különösen értékes barátságokat hoz létre, amelyekkel együtt élik meg az élményeket.

Hogyan formálta a Ferencváros felnőtt női csapatának 2017-es megalakulása és a magyar bajnokságban való elindulás a terveidet? Ez a mérföldkő lehetőséget teremtett számodra, hogy bátrabb álmokat szőj, és egy világosabb jövőképet alakíts ki magad előtt?

- Talán tényleg akkor kezdett bennem megfogalmazódni, hogy az OB I.-es csapatba be is lehet majd kerülni, és onnan majd stabilan a Fradi kapujába is. A fordulatot az iskolaváltás idézte elő bennem. Hatosztályos gimnáziumba kerültem, ahol az igazgató nem tolerálta, hogy sportoljak és ezért hiányozzak órákról. Akkor nem volt a legkellemesebb ezt hallani, viszont a mentális beállítottságom kapcsán átfordított bennem valamit. Addig a közösség, a sport, a mozgás élményéért vízilabdáztam, az iskolaváltásnál viszont megfogalmazódott bennem, ha már csinálom, csináljam rendesen, teljes erőbedobással, száz százalékot beleadva. A cél és a motiváció szép lassan kezdett el körvonalazódni. Az volt a fejemben, ha már így alakult minden, akkor járjak le reggel is edzésre, gyakoroljam még többet, amit a kapusedzőmmel megbeszélek. Elkezdtem tudatosan edzeni, és a vízilabdához is egyre tudatosabban álltam hozzá. Lépésenként haladtam. Soha nem felejtem el az első edzésemet a felnőttcsapatban. Örömmel mentem haza édesanyámhoz és osztottam meg vele, hogy egy lövésbe beleértem! Aztán már két kettőt is kivédtem... Itt kezdődött a felnőtt karrierem. Eleinte nem mindenki lőhetett nekem, mert nem voltam megerősödve, az ízületeim nem bírták volna el minden játékos lövését. Szép lassan fejlődtem, aztán már mindenki odaállhatott velem szembe. Haladtam fokonként előre a létrán, így jutottam el addig, hogy bajnoki mérkőzésen is megkaptam a lehetőséget, és beállhattam a Fradi kapujába. Igazából soha nem kerestem a célokat, mert mindig megvolt a következő lépés, megtaláltam a saját motivációmat abban, hogyan tudok előrehaladni. Így jutottam el addig, hogy a világbajnokságon ilyen szinten tudjak védeni, segítsem a csapatomat és elégedett lehessek önmagammal. Elmondva könnyűnek, természetesnek hangzik még nekem is, de visszagondolva tisztában vagyok vele, mennyi év munkája áll mögöttem, milyen sok gyakorlás, számtalan edzés. A legfontosabbnak mégis azt mondanám: végig motivált maradtam, és élveztem ezt az "utazást".

- Jó nagy kört írt le, de visszaugranék a felnőtt női csapat megalakulására, 2017-re, amikor még csak tizennégy éves volt, egy esztendővel később pedig bemutatkozhatott a hazai élvonalban. Akkor a Ferencváros első számú kapusa a válogatott kiválósága, Kasó Orsolya volt. Felmerült, hogy esetleg ilyen magasságokba is eljuthat, és egyszer a nemzeti csapatban védhet?

Orsival való közös időtöltés a klubban számomra felejthetetlen élmény volt. Rengeteget tanultam tőle; mindig készen állt arra, hogy segítsen, és megossza velem a tudását. Részletesen elmagyarázta, hogyan javíthatom az ugrásaimat, és miként lehetek gyorsabb a vízben. Minden egyes szavát figyelmesen hallgattam, és igyekeztem elraktározni azokat az információkat, amelyek számomra fontosak voltak. Emellett nemcsak az uszoda, hanem az egész Fradi közegét is kiemelném, ami hatalmas hatással volt rám. A profizmus, a győzni akarás és az a folyamatos törekvés, hogy mindig a legjobbak legyünk – ez mind olyan értékek, amelyek körülvesznek. Azt hiszem, valóban a legjobb helyen voltam és vagyok a mai napig.

A következő fontos mérföldkő az volt, hogy megszerezze a klubjánál az elsőszámú kapus posztot, és folyamatosan biztosítson egy stabil védelmet. Ez elengedhetetlen lépés volt ahhoz, hogy a válogatottban is megvalósíthassa ezt a szerepkört a jövőben.

Számomra igazi megtiszteltetés, hogy bizalmat szavaznak nekem, és lehetőséget kapok arra, hogy a kapuban kezdhessek. Az út, ami idáig vezetett, korántsem volt zökkenőmentes. Mentálisan rendkívül megterhelő időszakon mentem keresztül, amikor először lettem a klubom első számú kapusa. Minden mérkőzésen a legjobbat igyekeztem nyújtani, de az év végére úgy éreztem, hogy teljesen kimerültem. Ugyanakkor rengeteget tanultam az adott szezonból. Tudatában voltam annak, hogy ha a válogatottban szeretnék szerepelni, akkor a klubomban stabil, megbízható első számú kapusként kell teljesítenem. Szép utazásnak nevezném azt, ami idáig elvezetett, hiszen hatalmas dolog egy kapus számára, hogy a válogatott keretében ő töltheti be ezt a fontos pozíciót.

Volt benned valaha bármiféle félelem vagy aggodalom, esetleg extra nyomás, amikor erre a posztra léptél? Hiszen a kapus az, aki megakadályozza a gólt, és stabilitást nyújt a csapat számára. Ezzel a teherrel valaha megküzdöttél?

Az önbizalommal való munka számomra kiemelkedő fontosságú, és hosszú időt szenteltem ennek a területnek. Meggyőződésem, hogy az önbizalom folyamatos építést és ápolást igényel. Amikor a sikerek, például a győzelmek érkeznek, azok mindig növelik a magabiztosságomat. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy akkor is bízzak önmagamban, ha esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem, mert tudom, hogy mire vagyok képes. Az a célom, hogy csak magamnak bizonyítsak, és azáltal, hogy jól védek, magamnak szerzek örömet. Ez a játék a szenvedélyem, és senki sem kényszerít rá, hogy csináljam. Egyszerűen imádom, amit csinálok. Mindez adja az alapot, és ahogy egyre sikeresebb leszek, úgy egyre inkább megtalálom önmagam, tiszta szívvel végzem a dolgom, élvezem minden pillanatát, és folyamatosan fejlődöm.

- Amikor tudatosult önben, hogy az első olyan nagy világesemény következik, ahol a nemzeti együttes első számú kapusa lesz, készült rá külön mentálisan? A szingapúri világbajnokságon 21 évesen hihetetlen magabiztosan és sikeresen védte a magyar kaput. Végig koncentráltnak tűnt. Az is volt?

Amikor értesültem arról, hogy ez a kihívás vár rám, azonnal éreztem, hogy elengedhetetlen időben elkezdenem foglalkozni a feladattal, hogy valóban felkészülten állhassak elé. Ha azon a módon tekintek a helyzetre, hogy kapusként nekem egyedül kell megnyernem a mérkőzést, akkor eluralkodnak rajtam a félelmek és a kétségek, hogy vajon képes leszek-e megoldani a helyzetet. Viszont ha arra fókuszálok, hogy egy csapat része vagyok, ahol kölcsönösen támogatjuk egymást, akkor a belső nyugalom visszatér, és újra megjelenik bennem az a magabiztosság, ami korábban is jellemző volt rám. Amikor világossá vált, hogy az idényben első számú kapusként számítanak rám, elkezdtem a mentális felkészülésre is hangsúlyt fektetni. Az volt a célom, hogy megerősítsem magamban: ugyanolyan teljesítményt kell nyújtanom, mint bármelyik másik meccsen, nem kell mást tennem, csak annyit, hogy a labda elé helyezem a kezemet - leegyszerűsítve, de ez a lényeg. Úgy érzem, jókor észleltem ezt az egész folyamatot, és volt elég időm felkészülni. Minden energiámat beleadtam, és úgy gondolom, éppen ezért voltam ennyire stabil, hiszen semmi sem ért váratlanul, és az egész évet igazán élveztem.

Elmesélte, hogy azonnal megosztotta az édesanyjával azt a felejthetetlen pillanatot, amikor az első edzésén sikerült megérintenie a labdát, és bravúrosan hárította a lövést. A világbajnoki ezüstérem megszerzése után mit válaszolt neki?

- Anyukám megkönnyezte a világbajnokságot, és érdekes, most ő mondta azt, hogy a tévé előtt nézve a mérkőzéseket azt látta: ez a gyerek nagyon élvezi, amit csinál! Szerintem ez volt a legfontosabb mondandója, és nekem pedig a legfontosabb visszajelzés. Mert ha látszik rajtam, mennyire élvezem, hogy a magyar válogatott kapuját védhetem, át tudok adni valamit, ami engem jellemez, akkor tényleg jól csinálom, és akkor tudok stabilitást, pozitivitást, energiát adni a csapatnak. Szóval ennél nagyobb elismerést nem kaphattam volna anyukámtól, meg amúgy senkitől sem.

Úgy tűnik, főként arany ékszerekkel büszkélkedik. De vajon az ezüsttel is megtalálta a harmóniát, amit Szingapúrban akasztottak a nyakába?

Természetesen! Nem titok, hogy az elveszített döntő keserűsége még mindig bennem él, ki ne érezné ezt? Ugyanakkor az ezüstérmet is egyfajta lehetőségként tekintek, hiszen tudom, hogy a csapatban és saját magamban is rengeteg potenciál rejlik. Biztos vagyok benne, hogy szeptembertől még nagyobb erőbedobással fogunk dolgozni, hogy újra döntőt játszhassunk az Európa-bajnokságon, majd a következő világbajnokságon. A munka sosem áll meg – amíg a pályán vagyok, mindig van lehetőség a fejlődésre és az építkezésre. Csak így érhetjük el a legmagasabb szintet és léphetünk tovább. Bízom benne, hogy a következő érmeink már fényesebbek lesznek, hiszen ez a mentalitás hatja át az egész csapatot.