"...súlyosabb teher, mint amit elbírhatnának!" - Így birkóztak meg a gyásszal a koraújkori szülők.
Vasilij Perov "Idős szülők a fiuk sírjánál" című festménye mélyen megindító és érzelmekkel teli alkotás. A művész képes volt megragadni az emberi fájdalom és veszteség esszenciáját, amely az idős szülők arcán tükröződik. A kompozíció középpontjában a gyász áll, a szülők kifejező arcaival, amelyek a veszteség súlyát és a szeretet mélységét egyaránt tükrözik. A festmény színvilága és fény-árnyék játéka hozzájárul a melankolikus hangulathoz. A háttér sötét árnyalatai kontrasztban állnak a szülők világosabb ruháival, ami a remény és a fájdalom kettősségét szimbolizálja. Perov mesterműve nem csupán a gyászról szól, hanem a családi kötelékekről és az élet körforgásáról is, emlékeztetve minket arra, hogy a szeretet sosem múlik el, még a legnehezebb időkben sem.
Hosszú időn keresztül a történészek is hasonló nézetet vallottak, ám az 1640-es évekből származó eredeti források, mint például a buckinghamshire-i Verney család levelezése, egészen eltérő világot tárnak elénk.
A köznemességhez tartozó házaspárnak, Ralph Verneynek (1613-1696) és feleségének, Marynek (1616-1650) összesen hat gyermeke született, akik közül négyen meghaltak, mielőtt a felnőttkorba léptek volna. E halálozások közül kettő - a nyolcéves Peg, illetve az újszülött ifjabb Ralph korai távozása - a Mary és Ralph által egymásnak, illetve rokonaiknak írt levelekben is említésre kerülnek 1647-ben. Ebben az évben a házaspár külön élt: Mary, aki éppen életet adott a kis Ralphnak, Angliában próbálta a családi birtokot jövedelmezővé tenni, míg férje a lányukkal, Peggel Párizsban volt. A férj félt visszatérni Angliába, mert úgy gondolta, börtönbe vethetik adósságaiért, amelyek az ekkor zajló angol polgárháború (1642-1651) során a parlamentarista kormány a családra kirótt pénzbüntetései miatt keletkeztek.
1647 októberében Ralph Verney nagybátyjának, az orvos William Dentonnak írt lánya betegségéről. "A szegény gyermek nem is tudod, mi kínt élt át" - panaszolta. Egy teljes hónapon át magas láz és hasmenés kínozta. 36 óra leforgása alatt "száz széklete volt", ami "úgy legyengítette, hogy nem tud megfordulni az ágyban." Emellett a kislány "különösen szenvedett egy fekélytől az orcájában", amely "éjjel-nappal kínozta". A fekély oly nagyra nőtt, hogy már az állkapocscsont is kilátszott, és "nagyon feketének és fájdalmasnak" tűnt. Az apa "minden 24 órában négyszer" kötést cserélt a seben, de erőfeszítései hiábavalónak tűntek. "Oh Dr., annyira tele vagyok szenvedéssel, hogy nem tudok többet mondani, mint hogy imádkozzon értünk." A gyász tehát már a betegség alatt, a gyermekek szenvedését látva is megkezdődhetett.
Verney nagybátyjától sürgetően kérte, hogy felesége, Peg betegségéről "semmi esetre se" értesítse, mert attól tartott, hogy az túlzott aggodalmat váltana ki benne. Elhatározta, hogy a hírek közlését addig halasztja, amíg "kedvezőbb információval" tudja megnyugtatni őt. Közben Verney igyekezett saját kezűleg orvosolni lányának állapotát különféle házi praktikákkal, például szamártej használatával, de nem hagyta figyelmen kívül a szakembereket sem, hiszen helyi orvosokkal is konzultált. Meg volt győződve arról, hogy Peg rosszullétének hátterében csupán annyi áll, hogy amikor ő csütörtökön távol volt, Peg egy felhőtlen pillanatában napszárította a mazsolákat, és túlzásba vitte a fogyasztásukat.
Idővel Mary Verney gyanakodni kezdett, hogy férje valami titkosat rejteget. Emlékeztette őt: "Már többször is szóvá tettem, hogy sosem osztasz meg velem híreket Peg állapotáról, pedig semmi sem foglalkoztatna jobban ennél."
Federico Barocci, a 17. század eleji olasz festő, mesterművében, a "Kislány portréjában", egy varázslatos és meghitt pillanatot örökít meg. A kép élénk színei és finom részletei megelevenítik a gyermek ártatlanságát és játékosságát. A kislány arca sugárzik a boldogságtól, szemei csillognak, mintha a világ minden csodáját felfedezni készülnének. Barocci különös figyelmet fordít a textúrákra: a lágy hajfürtök és a finom ruházat mind hozzájárulnak a portré élethűségéhez. Ez a mű nem csupán egy egyszerű ábrázolás, hanem egy időutazás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy bepillantsunk a múltba és átérezzük a gyermekkor tiszta örömét.
Egy másik levélben kijelenti: "Oly nagy félelemben élek már amiatt, hogy rejtegetsz előlem valamit, hogy elmém és gondolataim csupán állandó kínt élnek át." Gyanúja, amelyet férje e témában való hallgatása táplált, megalapozott volt: mire ezt a levelet írta, lánya már halott volt. Tudván, hogy előbb vagy utóbb közölnie kell feleségével a hírt, Ralph ismét orvos nagybátyjához fordult, elkeseredve: "Mondja meg nekem, hogyan és mikor hozzam ezt az anyja tudomására!"
Egy különös és fájdalmas időszakban, amikor a házaspár csecsemő fia, az ifjabb Ralph életét vesztette, a szomorúság árnyéka mindent beborított. E tragikus eseményről a levelekben alig esik szó, hiszen az hirtelen következett be, ráadásul nem is a család otthonában, hanem a szoptatódajka lakásán. Mary Verney éppen férjének írt, amikor a sors csapása váratlanul értesítette őt mindkét gyermek haláláról. E levél nem csupán egy írás, hanem egy szívszorító bepillantás a gyász legelső pillanataiba: „Miután befejeztem ezt a levelet, megkaptam a drága gyermekeink elvesztésének keserű hírét, ami a tőled való távolsággal együtt - Isten irántam való nagy kegyelme nélkül - nehezedik rám, mint egy olyan teher, amit a boldogtalan M.-ed már nem bír el.” E szavak mögött mély fájdalom rejlik, ami a kézírásban is megjelenik: Mary addigi apró, rendezett betűi helyett most már nagyobb, kétségbeesett karmolásokkal íródnak.
