Szele Tamás: Trump és Grönland – egy különös történet A politikai színtér néha váratlan fordulatokat tartogat, és Donald Trump Grönlandhoz fűződő érdeklődése éppen egy ilyen meglepő esemény volt. Az Egyesült Államok korábbi elnöke 2019-ben kifejezte szán
Mivel a téma annyira aktuális, úgy döntöttem, hogy én is megosztom a gondolataimat Grönlandról, amely mostanában sokak figyelmét felkeltette. Trump megválasztott elnök különös érdeklődése mögött valószínűleg több szál is húzódik, és érdemes elgondolkodni azon, miért is lenne rendkívül problémás országokat ilyen hirtelen, kapkodva annektálni. Vlagyimir Putyin talán tudna mesélni az ilyen lépések következményeiről, de ma én állok a reflektorfényben, hogy megosszam a saját nézőpontomat.
Kezdjük azzal, hogy Európában hagyományosan a történelmi eseményeket és annexiókat mindig valamilyen dicsőséges múltra hivatkozva magyarázzuk. Az ősök, akikről büszkén beszélünk, sokszor megelőzték a szomszédos népek dicső vagy éppen ellenkezőleg, megkérdőjelezhető elődeit. A kard dicsősége mellett sokszor hivatkozunk régi szerződésekre vagy kulturális örökségünkre is. Ezzel szemben az amerikai kontinensen a helyzet egészen más: itt ugyanis az Első Nemzetek, vagyis az amerikai őslakosok voltak az elsők, akik birtokolták a területeket, míg Grönland esetében az inuitok jelentették a helyi lakosságot. Az európai telepesek, köztük Vörös Erik, akit érdekes karakterként emlegetünk, a felfedezések korában érkeztek, és a története szorosan összefonódik Grönland felfedezésével. Ha visszatekintünk egy régebbi, 2019 augusztusi írásomra – amikor Trump Grönland megvásárlásának ötletét pedzegette –, ott részletesebben is kifejtettem Vörös Erik életét és tetteit. De mit is tudunk valójában erről a sokat vitatott alakról?
Eirik Rauda, polgári nevén Erik Thorvaldsson kissé összeférhetetlen, ám annál mozgékonyabb figura volt, és ezek a vonások jellemezték az egész családját is: a mi Erikünk 950 táján született Norvégiában, de családja már gyermekkorában Izlandra költözött, ugyanis Thorvald papát száműzték, gyilkosság miatt. (Az akkor óskandináv jog szerint a nyíltan elkövetett gyilkosságért körülbelül ez járt). Erik sem esett messze a fájától, őt meg 982-ben száműzték, de őt már kettős gyilkosságért, ugyanis egy földcsuszamlás miatt megvádolták a szomszédai, Valthjof és Eyiolf, miszerint az ő szolgái okozták volna a balesetet. A szomszédok lemészárolták a szolgákat, Erik meg agyoncsapta Valthjofot és Eyiolfot, az ügy el volt rendezve az izlandi lovagiasság szabályai szerint, de a ting, a népgyűlés mégis kellett tegyen valamit, kettős gyilkosság történt - száműzték kicsit Eriket, aki előbb egy Izlandhoz közeli szigeten telepedett le családostól, de ott is összekülönbözött Thorgest nevű szomszédjával, sőt, ahogy a feljegyzések írják, "megölte őt, fiait és még néhány másik embert." Erre már a tingnek sem lehetett galambepéje: az egész családot száműzték három évre.
Az izlandi nép már több mint egy évszázada tudomást szerzett arról, hogy északra és nyugatra is kiterjedt földterületek várnak felfedezésre. Egy Snaebjörn Galit nevű viking 970 körüli időszakban megkísérelte a letelepedést Grönlandon, ám ez a vállalkozás végül teljes kudarccal zárult. Ezzel szemben Vörös Eriknek sikerült létrehoznia egy kolóniát, amelynek fennmaradását leginkább a Kis Éghajlati Optimum nevű, a 9. és 12. század között tapasztalt átmeneti felmelegedés segítette. Ekkor kapta a sziget a Grönland, vagyis Zöld Föld nevet, ami nem is meglepő, hiszen a partvidék zöldellő tájakkal büszkélkedhetett. A belső és északi területeken viszont már csak jégmezők és hógolyók vártak a felfedezőkre.
Aztán Vörös Erik telepéről indult el a fia, Leif Eriksson, aki felfedezte Amerikát és megpróbálta gyarmatosítani is, de ez már egy másik történet - nyughatatlan népek voltak ezek az Erikék, és talán nem is a legjobb szomszédok.
A grönlandi kolónia története érdekes fordulatokat tartogatott: végül 1261-ben a Norvég Királyság része lett, azonban a történelem viharai folytán Norvégia később Dánia fennhatósága alá került, így Grönland is a dán korona irányítása alá került. 1814-ben Dánia elvesztette Norvégiát, de a tengeren túli területeit, köztük Grönlandot megtarthatta, amely azóta Dánia társországává, autonóm tartományává vált. Grönland teljes belügyi autonómiával bír, és részt vehet nemzetközi szervezetekben, mint például az Északi Tanács, így gyakorlatilag egy Dánián belüli országként is felfogható. Igaz, hogy Dánia exklávéjának is tekinthető, hiszen földrajzilag nem határos Dánia fő területével, akárcsak Alaszka az Egyesült Államok esetében. A dán kormány Grönlandon egy főbiztos révén van jelen, míg a grönlandi érdekeket a dán parlamentben, a Folketingben, két szavazati joggal rendelkező, megválasztott képviselő képviseli. Érdekes módon, Grönland 1985-ben kilépett az Európai Unióból, így az Unió első területi veszteségét jelentette. Jelenlegi lakossága körülbelül 56 ezer főt számlál, míg területe 2 166 086 km², és noha ásványkincsekben gazdag, a globális felmelegedés hatásaitól tartva hamarosan kiderülhet, hogy milyen jövő vár rá.
Tehát világos, mi köti össze Grönlandot Dániával, és az is érthető, miért ragaszkodik Koppenhága annyira Nuukhoz. Dánia nem adja Grönlandot sem pénzért, sem udvarias kérésért, sem fenyegetés hatására; ezt biztosan nem fogja megtenni. Trump "történelmi" érvei is hamis alapokra épülnek, és ha mégis előhozakodik velük, könnyen ellentmondásba ütközhet (bár ez nem igazán zavarja). Az amerikai kontinens felfedezésekor nem Kolumbusz volt az első európai, hanem ahogy már említettem, Vörös Erik fia, Leif Eiriksson és csapata. Persze, szóba kerülnek a Nyugati Parton talált kínai dzsunkák és az amerikai földeken felfedezett római pénzérmék is, de olyan bizonyíték, hogy ott európaiak telepedtek volna le, csak Leif esetében létezik. Az ő hajlékának nyomait találta meg és tárta fel Helge Ingstad a kanadai Új-Fundland legészakibb csücskében, L'Anse aux Meadows-ban.
Mármost ez azért baj, mert ugyebár azt tudjuk, hogy Leif Thorwald nevű nagyapját Norvégiából száműzték, tehát Vörös Erik is norvég kellett legyen, így lett Grönland is norvég felségterület hosszú ideig. Ezek szerint Új-Fundland is norvég földnek számít, sőt, egész Észak-Amerika úgyszintén. Mármint, ha elfogadjuk a felfedező jogát a területi igényre. A dán-norvég perszonálunió 1814-es megszűnésével pedig a tengerentúli területek Dániára szálltak, így tehát bízvást állítható, hogy Kanada ősi dán föld ezek szerint, ezredéves viking birtok. Ebből következik, hogy amennyiben Kanada így vagy úgy az Egyesült Államok részévé válik, Dániának történelmi jogalapja lesz arra, hogy bejelentse igényét a teljes észak-amerikai szárazulatra.
Ezt ugyan én magam sem veszem komolyan, de Trump érvei ennél a kis bolondozásnál semmivel sem komolyabbak. Igazából viszont mi szüksége lehet akár Kanadára, akár Grönlandra, akár a Panama-csatornára?
Valójában meglehetősen sok lehetőség rejlik Grönland földjeiben. A sziget alatt jelentős mennyiségű ritkaföldfém található, amelyek kitermelése igencsak jövedelmező üzletággá válhatna, és ezzel Kína jelenlegi dominanciáját is komolyan megkérdőjelezhetné. Emellett Grönland geológiai felépítése is nagyrészt feltáratlan; a jégpáncél a sziget belsejében néhol több mint két kilométer vastag, így eddig senki sem próbálta meg átfúrni ezt a hatalmas réteget. Azonban a globális felmelegedés, amelyet Trump egyébként tagad, lehetőséget ad arra, hogy a jég olvadása révén felfedje a titkokat, amelyek a mélyben rejtőznek. Ki tudja, talán olaj, földgáz, arany vagy urán rejtőzik ott – a lehetőségek tárháza végtelen. Az, hogy egy ekkora területen teljesen üresen találjunk valamit, elég valószínűtlennek tűnik.
A globális felmelegedés tagadása mellett egy másik következmény is megfigyelhető: az Északnyugati és Északkeleti Átjáró hajózhatóvá válása. Az Arktisz területe nem rendelkezik kontinentális talapzattal, csupán úszó jégtömegekből áll, amelyek olvadása olyan ütemben zajlik, hogy néhány évtizeden belül, vagy akár még rövidebb idő alatt, a jégmezők helyén már csak víz maradhat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a sarki vizek ellenőrzéséért folytatott heves verseny. A résztvevők között ott találjuk az Orosz Föderációt, Kínát, az Északi Tanács tagállamait, Kanadát és az Egyesült Államokat is.
A helyzet nem csupán annyiról szól, hogy a felszabaduló északi vizeken való hajózás révén felgyorsulna a kereskedelmi forgalom Európa, Amerika és Ázsia között, és nem csupán a tengerfenék gazdag ásványkincsei miatt érdemes figyelmet fordítani rá. A kérdésnek komoly katonai-politikai vonatkozásai is vannak, hiszen ha egy ország megszerzi az arktikus vizek teljes ellenőrzését, az nem csupán a riválisok hajózását nehezítheti meg, hanem lehetőséget adhat arra is, hogy bármikor nagyobb katonai erőt telepítsenek az ellenfelek sarkvidéki partjaira. Gondoljunk csak bele: Kanada vagy Oroszország északi partvidéke milyen hosszú, és mennyi erőforrást igényelne ennek a területnek a védelme! Ez a tényező lehet az, ami Trump érdeklődését felkeltette Kanada, Grönland, sőt még a Panama-csatorna kapcsán is: a célja a hajózási útvonalak teljes körű kontrollja lehet.
Őrület, de van benne rendszer? Nos, ez igaz, csakhogy ez a terv minden rendszer dacára mégis megmarad őrületnek. Az a hibája, ami Trump többi törekvésének is: emberünk, akárcsak kínai és orosz kollégái, befolyási övezetekben gondolkodik, birodalmi logika szerint, aminek az Egyesült Államokban ráadásul még van is hagyománya (a Monroe-elv). Ha a Föld bolygót birodalmaknak és azok "befolyási övezeteinek" összességeként tekintjük, akkor persze érthetőek ezek az igények, hiszen minden birodalom addig terjeszkedik, míg csak bír és a határain ütközőállamokat hoz létre (ez lenne Kanada szerepe egy esetleges orosz vagy kínai támadás esetén, mármint, ha be nem lép ötvenegyedik tagállamnak, mert akkor már komolyabb a helyzet). Trump eszmefuttatása csak akkor érthető vagy elfogadható, ha bizonyosak lehetünk a közeljövőben várható kínai vagy orosz támadásban. De elképzelhető ez?
2022. február 24. óta a világpolitika eseményei kapcsán már semmi sem tűnik számomra elképzelhetetlennek, amikor Oroszország a téma. Kína sem éppen a jó szándékú kisangyal szerepét játssza, de ha megvizsgáljuk az orosz haditengerészet állapotát (melynek helyzete messze elmarad a kínai flotta mögött), és figyelembe vesszük az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek általános helyzetét – három évvel ezelőtt azt állították, hogy három nap alatt Kijevbe érnek, ám mostanáig sem jutottak el – a helyzet megvalósíthatatlannak tűnik. Egy orosz összfegyvernemi hadsereg számára elképzelhetetlen lenne átkelni Kanadán észak-déli irányban, még ha ellenállás nélkül is tennék ezt. Még ebben az esetben is feloszlana a csapat, sokan megfagynának vagy elszöknének, így a realitása ennek a vállalkozásnak gyakorlatilag nem létezik. Igaz, hogy Kanada északi határa őrizhetetlen, de Oroszország határa sem különb; Trump tehát egy olyan forgatókönyvre próbál felkészülni, amelynek megvalósulási esélye gyakorlatilag nulla. Olyan ez, mintha valaki pénzt kérne kölcsön pénteken a szombati lottóötösre, és azzal érvelne, hogy mivel játszik, talán még nyerhet is. Azonban elfelejti megemlíteni, hogy mennyivel valószínűbb, hogy nem nyer.
