A Szentszéki Jubileum alkalmából a Kereszt csodálatos szépsége üdvözít minket – Vatican News.
Pünkösd másnapján, június 9-én, hétfőn a Vatikánban ünnepélyesen megemlékeztek Szűz Máriáról, az Egyház anyjáról, egyben a szentszéki alkalmazottak jubileumi búcsúját is megtartották. A rendezvény 10 órakor kezdődött, ahol XIV. Leó pápa, a Szentszék több ezer munkatársa, bíborosok, püspökök, papok, férfi és női szerzetesek, valamint világi hívek gyűltek össze a VI. Pál aulában. Az eseményen Maria Gloria Riva nővér, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei közösségének vezetője tartott elmélkedést, amely mély spirituális élményt nyújtott a résztvevők számára.
Elmélkedésében a jubileumi év témájához, a reményhez fűzte gondolatait, rámutatva, hogy a remény egy lendület az élet végső, nagy távlata felé, az örök életben rejlik. A meditáció végén, XIV. Leó pápa számára átadták a Jubileumi keresztet, amelyet körmenetben vitt a VI. Pál teremből a Szent Péter-bazilika bejáratáig a Harangok íve mentén. A Szentatya és az őt követő bíborosok, püspökök és papok, majd a világi személyzet a Szent Péter bazilika előtti térről haladtak át a szentkapun.
A hatvanhatéves Riva nővér meghatott szavakkal kezdte beszédét, emlékeztetve rá, hogy Ferenc pápa és Rino Fisichella érsek, a Jubileum szervezéséért felelős Evangelizációs Dikasztérium pro-prefektusa, őt választották ki erre a nagy eseményre, amely az egész Római Kúriát és Vatikánvárost érinti. Nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy XIV. Leó pápa jelenlétében mondhatja el elmélkedését, kiemelve közös kapcsolódási pontjaikat: Szent Ágoston-reguláját, valamint azt a tényt, hogy szerzetesrendjüket XII. Leó pápa hagyta véglegesen jóvá 200 évvel ezelőtt, 1825-ben.
Riva nővér már egy évtizede San Marino Köztársaságában él, és beszéde elején hangsúlyozta, hogy a kis államok értéke a globalizált világban ma felbecsülhetetlen. Ezeket a kincseket nem csupán megóvni kell, hanem minden lehetséges erőnkkel védenünk is kell. A sajátos és ősi hagyományokkal bíró kis államok életben tartják a remény lángját egy olyan világban, amely könnyen elfelejtheti történelmi gyökereit. Ők azok, akik szilárdan megőrzik a remény fonalát, még a legnehezebb időkben is. Riva nővér felhívta a figyelmet a Remény bibliai kifejezésére: "tikva", amely a "kav" szóból ered, jelentése pedig "kötél" vagy "szál". Ez a "kav" nem csupán egy laza kötelék, hanem egy erős, feszített kötél, amely két pólus között húzódik. A bibliai héber szerint az embernek csak akkor van reménye, ha gyökerei a múltba nyúlnak, miközben képes a jövő felé tekinteni, és a jelent feszültségben élni. Ez a komplex viszony a múlt, a jelen és a jövő között adja meg a remény igazi erejét.
Hogyan őrizhetjük meg a feszültséget a múlt és a jövő között egyházunkban, ebben a kis országban, ahol az egyház kulcsszerepet játszik? - tette fel a kérdést Riva nővér, utalva Vatikánvárosra. Megjegyezte, hogy a múlt és jövő közötti egyensúly a Remény mély gyökerét képezi. Ma azonban kockázatot vállalunk, amikor a már nem létező múltba való nosztalgiával élünk, ami gyakran a jelenhez nem kapcsolódó hagyományőrzésbe torkollik. Esetleg egy illuzórikus jövőkép felé haladunk, miközben képtelenek vagyunk valós megoldásokat találni a jelen kihívásaira. A múlt, a benne rejlő fájdalmakkal és dicsőségekkel együtt, nagyszerű ugródeszkát kínálhat ahhoz, hogy helyes feszültséggel éljük meg a jelent - hangsúlyozta Riva nővér.
Ezen a téren de Chirico "A tékozló fiú visszatérése" című műve egy különleges párhuzamot kínál. Giorgio de Chirico, aki Görögországban született egy nemesi családban, 18 éves korában érkezett Olaszországba, ahol csatlakozott a futurista mozgalomhoz – egy olyan irányzathoz, amely a Nagy Háború idején a háború pártján állt. Azonban amikor 1917-ben Ferrarában kórházba került, radikálisan megváltozott a világról alkotott képe: rájött, hogy a háború nem hozhat jövőt és reményt. Ennek a felismerésnek a tükrében 1922-ben saját magát a tékozló fiúként festette meg, mint egy önálló, határozott fiatalembert, aki széles vállakkal, erős combokkal és keskeny bokákkal lépdel egy mediterrán tájban, elhagyva a görög-latin keresztény kultúra hagyományait, hogy a vörös Ferrarába induljon – egy város, amely tele van történelmi épületekkel és avantgárd mozgalmakkal. A festmény olyan történetet mesél el, amelyben a szülői figura, mint egy görög szobor, elhagyja helyét, hogy fia felé közelítsen; ez a mozdulat a zavarodottság és az érzelmi kötődés szimbolikája. Riva nővér értelmezésében a mű üzenete az, hogy a múlt nemcsak a terheket hozza magával, hanem új lehetőségeket is kínál a jelenben, lehetőséget adva arra, hogy reménnyel tekintsünk a jövő felé.
A fiatal De Chirico világához hasonlóan mi is egy olyan korszakban élünk, ahol a fejlődés hatalmas lehetőségeket kínál, de egyben jelentős kockázatokkal is jár. A társadalmi kommunikációs eszközök újfajta kulturális és társadalmi életformákat teremtenek, azonban óvatosnak kell lennünk! Az eszközöket csupán eszközként kell kezelnünk, ami azt jelenti, hogy a felhasználónak nem szabad lemondania a gyökereiről. Nem szabad egy céltalan rohanásba kezdeni, hanem fontos, hogy tudatosan tájékozódjunk. Ahogy a híres hippói püspök, Szent Ágoston is megfogalmazta: "Nem lehet jól futni, ha nem tudod, hová kell futni." E szavak emlékeztetnek arra, hogy a helyes irány megtalálása elengedhetetlen a sikeres és értelmes létezéshez.
Mi tudjuk, merre kell futnunk: János és Péter futása Krisztus üres sírja felé (vö. Jn 20,4) az egyetlen út, amelyet az Egyház és a világ bátran végig futhat: ez annak a futása, aki tudja, hogy a remény az igazi életben, az örök életben rejlik. Az örökkévalóság mindnyájunk előtt áll, hívők és nem hívők, az egész emberiség előtt. Ha rövid és középtávú szempontokért dolgozunk, akkor hiába dolgozunk. Az élet nagy távlatára tekintve kell munkálkodnunk, amely nem hal meg: éljünk úgy, hogy minden pillanatban megkérdezzük magunktól, hogy amit teszünk, szorosan összekapcsol-e bennünket azzal az igazsággal, amely szeretet és örökkévalóság (vö. Szent Ágoston, Vallomások 7. könyv 10.16): ez jelenti azt, hogy remélünk. Remélni annyit jelent, mint megerősíteni az igazságot, amely tiszteletben tartja az életet a fogantatásától kezdve a természetes halálig; amely tiszteletben tartja minden ember méltóságát, függetlenül a személy nemétől, hitétől vagy nemzetiségétől; amely tiszteletben tartja minden nép sajátos szokásait és kultúráit, ami nagy egyetemes gazdagságot jelent.
Riva nővér elmélkedése a jubileum kapcsán mély és sokrétű jelentéseket hordoz magában, amelyek arra ösztönöznek minket, hogy elmélyedjünk a végső dolgok kérdéseiben. Mindannyiunkat foglalkoztat a létezés rövidsége, és mindenkinek feladata, hogy értelmet keressen életének. Ezek a kérdések néha zűrzavart okozhatnak lelkünkben, sőt, akár az elégtelenség vagy kudarc érzését is kiválthatják. Ám éppen ezekben a nehéz pillanatokban tűnik fel az a kislány, akire Charles Péguy francia költő hivatkozik, mint a remény szimbólumára (vö. Charles PÉGUY - A második erény titka). Valóban, ha azt szeretnénk, hogy kapcsolatunk Istennel és embertársainkkal erős és tartós legyen, elengedhetetlen a hit és a jóság, de a remény is elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a történelem folyamát. Péguy zsenialitása abban rejlik, hogy rávilágított a remény és az alázat mély összefonódására. Az alázatos emberek valójában az igazi erő forrásai, akik képesek az életre nem a megszokott nézőpontból, hanem a csodálkozás szemével tekinteni, ahogy Victor Hugo is megfogalmazta. Ezen túlmenően az alázat képes legyőzni az ember legnagyobb ellenségét, a Gonoszt, aki ott támad, ahol az életszentség a legintenzívebben jelen van – például Vatikán városában, ahol Krisztus hatalma legbőségesebben nyilvánul meg azokban, akik őrá bízzák magukat. Ezért fontos, hogy alázattal fegyverkezzünk fel, hogy csodálkozó szemmel észrevegyük a remény apró, de megfontolt lépéseit.
Az Örökimádó nővérek elöljárója ezután felidézte a szerzetesrend alapítóanyja, a Megtestesülésről nevezett Boldog Mária Magdolna tanítását, aki azt írta, hogy egy szent ember utolsó szavai a legfontosabbak, amelyekre érdemes emlékeznünk. Ezek azok a szavak, amelyek megalapozzák a reményt a többiek számára. Ilyenek Krisztus utolsó szavai, amelyek az utolsó vacsorán hangzottak el. Jézus összekapcsolta az Atyába vetett hitet és az örök élet reményét a közöttünk lévő szeretettel. A remény tehát szorosan összefonódik Jézus nagyszabású vágyával: hogy "legyenek mindnyájan Egy" (Jn 17,21). Az Eucharisztia a remény viatikuma, szent útravalója az örök életre, és csodálatosan összeköti a múltat, a jelent és a jövőt. Az Eucharisztiában kifejeződik és megvalósul minden ember egysége. Azonban nem elég, hogy ezt tudjuk, hinnünk is kell benne, és mint a béke és az egység férfiainak és nőinek, meg is kell erősítenünk egész lényünkkel.
Az élet néha igencsak bonyolult, hiszen a különböző nézőpontokból fakadó feszültségeken túl, gyakorta a saját belső harcainkat is meg kell vívnunk. De vajon miként tudjuk legyőzni a megszokott, zárkózott látásmódunkat, és hogyan érhetjük el a csodálkozásra nyitott, alázatos szemléletet? – tette fel a kérdést Riva nővér, miközben felidézte a szerzetesrendje megalakulásának lenyűgöző történetét.
Egy nagy szenvedéssel teli időszakban (Napóleon uralkodása, VII. Piusz pápa elrablása (1809) idején Jézus, a Firenzében száműzetésben lévő alapítóanya, Mária Magdolna számára Róma városát jelölte ki, mint helyszínt, hogy itt kezdje el művét. Jézus azt akarta, hogy Rómából, a kereszténység központjából érkezzen az a nagy felhívás, hogy imádó tekintetünket az Oltáriszentségre szegezzük, és belőle merítsünk erőt, imát és világosságot, hogy vezessük az emberiséget és az egyházat is, a világ üldöztetései és az isteni vigasztalások között - utalt Riva nővér Szent Ágoston szavaira. Feltekinteni a Legszentebb Oltáriszentségre, mint annak idején a réz kígyóra, meggyógyíthat minket a gonosztól, megtisztíthatja a tekintetünket és képessé tehet minket a prófétálásra. Nem kell félnünk, mert Isten a legnagyobb szövetségesünk. Ő örökös szeretettel szeret minket, és mindig irgalmas lesz hozzánk (vö. Jer 31,3). Hagyjuk, hogy Ő alakítson minket, és valósítsuk meg azokat a világosságokat, amelyeket a Szentlélek pontosan az Eucharisztia és Szűz Mária, a biztos remény jele által kínál fel számunkra.
Riva nővér elmélkedését egy Dosztojevszkij idézettel folytatta, amelyet sokan félreértenek: a szépség meg fogja menteni a világot. Ez az idézet azonban félrevezető, hiszen Miskin herceg valójában egy drámai kérdést vet fel "A félkegyelmű" című regényében: Miféle szépség képes megmenteni a világot? A herceg éppen Hans Holbein híres festményével, a Halott Krisztussal (1521) szembesül, amely egy olyan szörnyű alkotás, ahol Jézus arca beesett szemekkel és a halál jeleivel, nekrózissal festett végtagokkal jelenik meg. Ezért a kérdés komolyan mérlegelendő: Milyen szépség képes valóban megmenteni minket? A kereszt szépsége, a vereség szépsége képes lenne erre? Riva nővér erre így felelt: Igen, a kereszt még megmenthet minket, ha befogadjuk és felajánljuk. Nehéz évek állnak mögöttünk, tele botrányokkal és vitákkal, de ebben a nagy jelben még győzelemre juthatunk. Ez a fájdalommal terhelt szépség üdvözít minket. A remény ott születik, ahol a fájdalom és a bűnbánat könnyei megtermékenyítik a lelket az alázat és az élet újdonsága által.
Riva nővér gondolatmenete folytatódott, amikor megemlítette másik fontos szövetségesünket, a Szépség Királynőjét, Szűz Máriát. Salvador Dalí festménye, amely a Port Lligati-i Madonnát ábrázolja az atomrobbantás utáni világban, különösen megérintette. Ez a mű nem csupán egy festmény, hanem a tudomány és technika etikátlan súlyos következményeit szimbolizálja. Szűz Mária arca a művész feleségét, Galát idézi, és a vásznon mindenütt a pusztulás nyomait találhatjuk: a Mária alatt álló régi boltív teljesen összeomlott. Ahogyan az intézményeink is, ezek a régi struktúrák gyakran az elkerülhetetlen romlás jeleit mutatják - mutatott rá Riva nővér, majd részletesebben is kifejtette a festmény mondanivalóját. A kompozícióban egy hal, mint krisztológiai szimbólum, fekszik halottan az emelvényen, míg a hegyek a víz fölött lebegve szinte a lehetetlenség határvonalán állnak. Ugyanakkor a művész az újjászületés motívumaival is gazdagította alkotását: a boltív közepén egy tojás, angyalok kinyújtott keze és Máriához hasonló, várandós nők jelenléte mind utal arra, hogy a remény és a megújulás lehetősége mindig velünk van. Dalí a hit felfedezésének pillanatában azt kívánta kifejezni, hogy Mária megőrzi reményeinket és kudarcainkat, ahogyan a térdén ülő Gyermeket is védi. Mária és az Isteni Gyermek irgalmas szívének nyitott keretei a remény kapuit idézik. Míg Mária belsejének középpontjában Jézus áll, addig az Isteni Gyermek szívében az Eucharisztikus Kenyér foglal helyet. E kenyér nézésével Krisztus a világmindenséget és az emberi, valamint isteni bölcsességet tartja a kezében, ezáltal arra tanít minket, hogy újra felfedezzük a remény ösvényeit. Először is, irányítsuk figyelmünket az Eucharisztikus Kenyérre, merítsünk erőt a múlt tanulságaiból, hogy a jelent eredeti módon értelmezhessük, és elköteleződhessünk a jövő iránt.
Végül pedig bízzunk Mária, a Salus Populi Romani, a Római Nép Segítője, a Mennyország Kapuja, a remény és a vigasztalás kapuja gyors segítségében. Mária, a Vigasztalás és a Remény Anyja, imádkozz érettünk - fejezte be elmélkedését a Szűzanyához intézett fohászával Riva nővér, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei monasztikus közösség elöljárója június 9-én, a szentszéki alkalmazottak jubileumán.
