A cápák néha pánikhelyzetekben harapnak | National Geographic
A cápatámadások egy különleges formája valójában az agresszív emberi magatartásra reagáló önvédelmi mechanizmus.
Az állatok különböző módokon reagálnak az agresszív emberi jelenlétre; lehet, hogy megpróbálnak elmenekülni, vagy éppen ellenkezőleg, támadással válaszolnak. Egy friss kutatás, amely Francia Polinézia területén zajlott, arra a megállapításra jutott, hogy a cápák – hasonlóan számos szárazföldi állathoz és magához az emberhez – gyakran az önvédelem mellett választanak, amikor fenyegetve érzik magukat.
A kutatók egy különleges adatgyűjtést végeztek, amely az emberi agresszióra adott cápatámadásokra összpontosított. Ezek az események általában rövid ideig tartottak, és nem vezettek halálos kimenetelhez. A tudósok hangsúlyozzák, hogy a média felelőssége kulcsfontosságú, hiszen nem lenne helyes, ha folyamatosan a cápákra hárítanák a felelősséget a támadásokért, különösen akkor, ha az állatok önvédelmi reakcióként cselekedtek.
Évente átlag 100 cápatámadás történik világszerte, és ezek mintegy 10 százaléka végződik halállal. Ennek ellenére a média a cápát úgy ábrázolja, mint a "szörnyek szörnyét". A cápa különböző okokból haraphat a versengéstől a territórium védelmén át a vadászatig.
Francia Polinézia tengeri területe lenyűgöző, összesen 5,5 millió négyzetkilométert ölel fel, és több mint 30 különböző cápafaj otthonául szolgál. Ezek a lenyűgöző ragadozók védett státusszal bírnak az egész régióban, csupán a makócápa kivételével. A legfrissebb felmérések szerint a védelem hatásosnak bizonyult, és a cápák populációja kezdi visszanyerni az egészséges szintet. E széleskörű védelmi intézkedések révén Francia Polinézia kiemelkedő szerepet játszik a cápák viselkedésének kutatásában, valamint az emberi kapcsolatok vizsgálatában e csodálatos tengeri élőlényekkel.
Az 1940-es évek óta szisztematikusan gyűjtik a cápaharapásos esetek adatait, 2009-től fogva a korábbiaknál sokkal nagyobb részletességgel, esetleírásokkal. A 2009-2023 közti időszak 74 cápaharapás esetét alaposan kielemezték a szakemberek és ezekből 4 önvédelem céljából történt. A bővebb adatbázis 137 harapásából nagy valószínűséggel 16-ról lehetett kijelenteni, hogy önvédelemből haraphattak a cápák.
Ezek a támadások bár nem okoztak jelentős sérüléseket, mégis tragikus következményekkel jártak: egy korábban megszigonyozott cápa mozdulatlanul feküdt a tenger fenekén, amikor a halász leúszott hozzá. Hirtelen, mintha csak egy álomból ébredt volna, a cápa támadott, és beleharapott a halász nyakába – az artériát érintő harapás végzetesnek bizonyult.
A második tragikus esemény abból adódott, hogy egy szigonyos halász összekeverte a két cápafajt, és tévedésből az agresszívebbikre támadt. A cápa viszont nem habozott, és számos kisebb harapást mért a halászra, aki végül elvérzett a sebek miatt. Nem ritkán a cápák harapással reagálnak a provokációkra, mint például a fotózásra: sokan megpróbálják az állatot közelebb hozni magukhoz, vagy a fejét kiemelni a vízből, hogy jobb képeket készíthessenek.
Önvédelemnek tekinthető, amikor a cápa fenyegetett helyzetben érzi magát, például ha úgy érzi, hogy egy ember megpróbálja őt megérinteni, vagy ha környezetében szigonyos halászat zajlik. Ilyen körülmények között a cápa általában nem ad figyelmeztető jelzéseket, és előfordulhat, hogy többször is, de csak felületesen harap.
Ezek a nem végzetes, inkább figyelmeztető jellegű harapások egyébként a szárazföldi állatok önvédelmi mechanizmusainak részét képezik. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy egy egyszerű ragtapasz elegendő lenne a gyógyuláshoz.)
Vannak olyan cápafajok, amelyek rendkívüli mértékben védik a saját területüket; ezekben az esetekben már az is elegendő ok lehet, ha egy ember véletlenül belép a víz alatti birodalmukba. Ilyen körülmények között a cápa harapása gyakran aránytalanul erős önvédelmi reakciónak tűnik. A kutatók szerint ez a viselkedés összefüggésben áll azzal, hogy a cápa pánikba esik, és minden túlélési ösztönét mozgósítva, a (vélt) támadásra fokozott agresszivitással válaszol. Ebben a tekintetben meglepően hasonlít ránk, emberekre is...
A cápatámadások közt már eddig is próbáltak különbséget tenni aszerint, hogy azok provokált vagy spontán támadások voltak-e - erről a globális cápatámadás adatbázisban szerepelnek is adatok. 1863-tól fogva mintegy 7000 támadás adata került be ebbe az adatbázisba.
A kutatók most alaposan megvizsgálták azokat az eseteket, amelyeket provokált támadásnak minősítettek, és amelyek során az emberek tevékenysége a cápák közvetlen közelébe vezette őket. Összesen 322 ilyen esetet dokumentáltak, ami a támadások mindössze 5 százalékát jelenti. Érdekes módon, ez az arány nagyon hasonló a francia polinéziai incidensek önvédelmi esetéhez. Ez azt sugallja, hogy az ottani részletes adatok megbízhatóan alkalmazhatók a világ más cápás helyszínein is.
A kutatók szerint ezek olyan támadások, amelyeket egy csepp józan ésszel bárki elkerülhet. Jótanácsként elmondták, hogy érdemes tartózkodni a cápa szemében veszélyt tükröző tevékenységektől, így például ne próbáljunk meg egy partra vetett cápát visszatuszkolni a tengerbe, mert nem biztos, hogy az állat e törekvésünket segítségként éli meg.
Ne törekedjünk arra, hogy fizikai kapcsolatba lépjünk a cápákkal, még akkor sem, ha az adott példány nem tűnik fenyegetőnek, vagy úgy érezzük, hogy segítségre szorul. A cápák természetükből adódóan veszélyes lények, így a velük való érintkezés elkerülése nem csupán józan döntés, hanem tiszteletünk kifejezése is irántuk.
