Kovács Katalin: A kiváló karrier sosem ér véget A sikeres pályafutás nem csupán a célok eléréséről szól, hanem a folyamatos fejlődésről és a kihívások legyőzéséről is. Az igazi szakmai út tele van tanulságokkal, élményekkel és lehetőségekkel, amelyek sos

Ha szeretné megosztani a cikket e-mailben, kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/sport/egy-jo-palyanak-sosincs-vege-1074100/

Sok sportoló számára kihívást jelent, hogy a versenysport után a civil életben is hasonlóan sikeres pályát futhasson be. Az itt bemutatott akadémiája alapján azonban bátran kijelenthetjük, hogy ő megtalálta a saját útját a második karrierjében.

Abszolút! Az akadémián töltött időszak számomra rendkívül inspiráló és felemelő. Aktív sportolóként gyakran foglalkoztam a jövőmmel, és a civil életem alakulásával kapcsolatos kérdések néha aggodalmat és feszültséget okoztak bennem. De végül mindig arra jutottam, hogy a lehetőségek jönni fognak, és rajtam múlik, hogy tudok-e élni velük. Egyértelművé vált számomra, hogy a sport mellett maradnék, és legjobban gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, hogy megismertessem és megszerettessem velük a kajakozást. Az edzői pálya gondolata ijesztőnek tűnt, mivel az életmódom nem sokban különbözött volna attól, amit sportolóként folytattam. Negyvenévesen döntöttem úgy, hogy befejezem az aktív versenyzést, és Luca lányom születésével a családomra szerettem volna több időt szánni, nem pedig az edzőtáborok és versenyek világában élni. Így elhessegettem az edzői karrier gondolatát, és egy gyerekeknek szóló nyári tábor megszervezésének ötlete kezdett körvonalazódni bennem. A londoni olimpiát követően, és első kislányom születése után még visszatértem a versenyzéshez, hiszen szerettem volna kijutni az ötödik olimpiámra. Sajnos nem sikerült beverekednem magam a női válogatottba, de a sors furcsa fintora, hogy engem kértek fel a 2016-os riói olimpián győztes kajakoslányok köszöntésére a Parlamentben. Ez egy igazán különleges pillanat volt számomra.

- Megtisztelő, de egyben fájdalmas lehetett.

- Sokat gondolkodtam a felkérésen, mert fájó volt tévén nézni az olimpiát, mégis elvállaltam, segített átbillenni a rossz érzéseken. Ezen a fogadáson találkoztam és beszélgettem Orbán Viktor miniszterelnök úrral, aki a jövőbeli terveimről érdeklődött. Először a nyári tábort említettem, de biztatott, hogy merjek nagyobbat álmodni. Akkoriban vetődött fel, hogy a sportágunkban is elindulhatna az akadémiai képzés, itt kezdtük el a dolgot továbbgondolni, de ekkor még csak 2017 elejét írtuk. Borzasztó hosszú tervezési időszak kezdődött, sokszor éreztem úgy, hogy ebből nem lesz semmi. Nagyjából négy év telt el, mire kormánydöntés született az akadémiáról, és elindulhatott a beruházás Sukorón. Ekkorát mondjuk nem mertem álmodni, óvatos típus vagyok, szeretek elérhető, reális célokat kitűzni magam elé.

Finoman szólva, a kilencvenes és a kétezres évek körülményei nem éppen az idealizált tökéletességről tanúskodtak. Volt egy elképzelése arról, hogy ha valaha valóban létrejön egy akadémia, milyen alapelvek mentén nem hajlandó engedni, és mely célokat mindenképpen szeretne megvalósítani.

Az évek során végig részt vettem a tervezési folyamat minden lépésében, ahol mindig megosztottam a gondolataimat, és a véleményem is fontosnak bizonyult. Eleinte csak a saját sportágamra összpontosítottam, de hamarosan rájöttünk, hogy egy olyan komplexumot kell kialakítanunk, amely az egész magyar sportélet igényeit kielégíti. A pályafutásom alatt nagy kihívást jelentett számomra, hogy ha sérülés érte a testemet, gyakran az ország különböző részeire kellett utaznom a megfelelő rehabilitáció érdekében. Itt viszont minden egy helyen megtalálható, és rendkívül büszke vagyok a diagnosztikai, rehabilitációs és regeneráló szolgáltatásainkra. Nem tudom szavakba önteni, mennyire hasznos lett volna számomra egy ilyen lehetőség. A komplexumban van futópálya, uszoda, konditerem, étterem, közösségi tér, és még sorolhatnám; a sportolónak csupán az edzéseire kell fókuszálnia, minden más, amire szüksége van, rendelkezésre áll. És ami számomra igazán különleges, az a napfelkelték és naplementék lenyűgöző látványa.

- Mindent kihozott a karrierjéből, a mai napig a világ egyik legeredményesebb kajakosa. Elgondolkodott valaha, ha hasonló körülmények között készül, mennyit adott volna még hozzá a pályafutásához? Nem akarok finomkodni, valljuk be, sokszor mostoha körülmények között készültek...

- Azért nem tudott mindez hiányozni, mert mi más körülmények között szocializálódtunk. Az első egyesületemnél, a Budapesti Spartacusnál még nem volt konditerem, egy nagy terasz volt ott súlyzókkal és pár eszközzel, ott kondiztunk télen-nyáron, hidegben, esőben, fagyban, forróságban... Edzés után felmentünk a női öltözőbe, és ha egy szinttel alattunk a fiúk hamarabb végeztek, nekünk fent nem maradt meleg víz. Ezekről a körülményekről a mostani gyerekeknek szerencsére fogalmuk sincs. Édesanyaként én sem vinném olyan helyre a gyerekeimet, mint amiben felnőttem, a legjobbat szeretném megadni nekik. Szerencsére Magyarországon az elmúlt időszak fejlesztéseinek köszönhetően többnyire minden kulturált, jól felszerelt sportlétesítmények vannak.

Ha már a gyerekekről esett szó, vajon a kislányai tisztában vannak-e az anyukájuk sikereivel? Egerszegi Krisztina egyszer megosztotta, hogy nem szeretné, ha az érmei állandóan a középpontban lennének, mert fontos számára, hogy a gyerekei ne csupán az ötszörös olimpiai bajnok édesanyjukat lássák, hanem egy normális, mindennapi anyukát is. Lehet, hogy hasonló elveket követett?

- Amíg édesanyámnál laktam, volt egy vitrinem, majd az érmek bővülésével lett kettő. Amikor elköltöztem, saját életet kezdtem, eszembe nem jutott, hogy valahova ki kéne tennem őket. Rengeteget voltam edzőtáborban, versenyeken, minden a kajakozásról szólt az életemben, ezért aztán úgy álltam hozzá, hogy azt a rövid időszakot, ameddig otthon vagyok, szeretném teljesen kikapcsolódva, sportmentesen eltölteni. Nem kellett látni ahhoz az érmeimet és a kitüntetéseimet, hogy meglegyen a motivációm. Bár azt sajnáltam, hogy cipősdobozokban vannak.

- Ha jelentős mennyiségről beszélünk, akkor nem mehetünk el szó nélkül három olimpiai, 31 világ- és 29 Európa-bajnoki aranyérem mellett, amelyek mind a legkiemelkedőbb teljesítmények közé tartoznak...

- Az akadémia tervezésénél szóba került, hogy kiállíthatnánk az érmeimet. Annyira boldog és büszke vagyok, hogy ide kerültek, mert úgy érzem, végre meglelték méltó helyüket. Évekkel ezelőtt előfordult, hogy a nagyobbik lányom, Lucus levette a könyvespolcról az egyik ilyen cipősdobozt, kinyitotta, és kikerekedett szemmel kérdezte: "Anya, ez mi?" Akkor kezdtem el magyarázni, hogy anya régen sportolt, és ezeket az érmeket nyerte versenyeken. A négy-öt éves gyerek azonban nem rakja fejben össze, hogy mit jelent mindez. Aztán a Covid idején, amikor a tévében sorra adták az olimpiákat és meglátott, megint ledöbbent: "Anya, te voltál olimpián? És nyertél?" Mondtam, hogy igen. Luca már megértette, a kisebbik lányom, Júlia nem tudom, hova teszi mindezt. Egyik rendezvényen meghallotta, amikor a színpadon úgy mutattak be: Kovács Katalin Emese, háromszoros olimpiai bajnok. Azóta ha eszébe jut, ezt mondja, ismételgeti. Ha mérges rám, akkor is így mondja, a nevemmel és az eredménnyel együtt szólít! Ilyenkor szoktam viccesen megjegyezni: én az édesanyád vagyok!

- Mesélt nekik arról, hogy milyen kemény munkával és kitartással érte el a céljait, és hogyan formálta a tapasztalatait azzá, ami ma.

Luca lányom már hat éve úszik, és heti egyszer, kora reggel jár az edzésre – mindez teljesen az ő döntése, sosem kényszerítettük, én pedig különösen nem! Nemrégiben azonban megtörtént, hogy fáradtságra hivatkozva ki akarta hagyni a délutáni edzést. Erre így reagáltam: "Teljesen megértelek, de amikor úgy érzed, hogy kimerült vagy, és nincs kedved menni, akkor is érdemes elindulni. Gondolj arra, hogy a versenytársaid is átélik ezt, de ha te ezeken a nehéz pillanatokon felülkerekedsz, és azt mondod, hogy 'összeszorítom a fogamat, és elmegyek', akkor egy lépéssel előrébb leszel náluk." A húszperces út során, amikor a suli és az uszoda között választás elé kerültünk, Luca az edzést választotta. Ráadásul már vannak céljai is: egyik este határozottan kijelentette, hogy olimpikon szeretne lenni!

Valaha elképzelte, hogy a gyermeke ezt a mondatot mondja neki? Készen áll arra, hogy a sport világában támogató szülővé váljon?

- Nem! Ez teljesen elképzelhetetlen! - futott át az agyamon, miközben próbáltam megértően viselkedni. A legfontosabb, hogy a döntés végső soron az övé legyen, hiszen nekem is megvolt a saját utam. Én is vágytam a bajnoki címre, de az édesanyám minden lehetséges módon próbálta megóvni tőle, hiszen jól tudta, milyen kockázatos világ az élsport. Minden centiméter, minden milliméter és minden másodperc számít; akárhány órát edz az ember, sosem lehet biztos abban, hogy a másiknál nem lesz jobb. Fel kell készülnöm arra, hogy ha a lányaim a sport világában szeretnének érvényesülni és komoly eredményeket elérni, akkor azzal együtt járhat, hogy minden erőfeszítésük ellenére nem biztos, hogy elérik a céljaikat.

Hihetetlen, hogy már 25 év telt el a sydney-i olimpia óta, ahol két ezüstérmet szerzett. Ez az esemény nem csupán egy mérföldkő volt a sportkarrierjében, hanem az ő életének egyik meghatározó pillanata is. A pályafutása során összesen 63 aranyérmet nyert el olimpiákon, világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon, ami igazán figyelemre méltó. Az első olimpián elnyert ezüstérmek hol helyezkednek el az életében? Ezek a sikerek nemcsak a sportteljesítményét jelzik, hanem a kitartás és az eltökéltség példáit is, amelyek végigkísérték az útját a csúcsra.

Az ezüst érem mindig is ott volt az olimpiai trófeák között, de amikor Sydneyről van szó, hatalmas csalódással tértem haza. Az azt megelőző évben, 1999-ben világbajnoki címet szereztünk négyesben, és párosban is a dobogó harmadik fokára állhattunk, nagy neveket megelőzve. Nem tűnt túlzónak az a gondolat, hogy az első olimpiánkon akár győzhettünk is volna. Rettenetesen lehangolt voltam, és négy hosszú év telt el a következő olimpiáig, hogy bebizonyítsam, nem vagyok a vesztesek táborának tagja! Azt éreztem, hogy így fognak ránk emlékezni, de végül sikerült megmutatnunk, hogy ez a képzet teljesen alaptalan. Az ezüstérem után annyira összetörtem, hogy az egész éjszakát átsírtam, másnap reggelre a szemem teljesen bedagadt, alig láttam, de tudtam, hogy újra ki kell állnom, és bizonyítanom kell. Talán sokan emlékeznek a viharos körülményekre, a félméteres hullámokra, a kegyetlen szembeszélre és az elhalasztott rajtokra; hatalmas harcot vívtunk, ezért a páros ezüstöt győzelemként éltem meg.

- Két ezüst, két teljesen más érzelem...

Úgy érzem, talán szükségem volt erre az érzelemre, a csalódásra, hogy aztán még három olimpiát végig tudjak csinálni...

A nosztalgia érzése mellett azon tűnődtem, hogyan tudott másfél évtizeden át folyamatosan a sportág csúcsán maradni, anélkül hogy valaha is megakadt volna, vagy hosszabb szünetet tartott volna. Mindig ott volt a dobogón, és soha nem ingott meg a teljesítménye. Be kell vallanom, manapság nehezen találok hasonló példát egy ilyen következetes életútra és mentalitásra. Felmerült bennem a kérdés: hogyan tudta ennyi éven keresztül ilyen magas szinten űzni a kajakozást? Mi lehetett a titka, ami lehetővé tette számára, hogy folyamatosan fenntartsa ezt a teljesítményt?

Valójában egy egészen más világ volt akkor... Pályafutásom során gyakran kérdezték tőlem: hogyan bírom? Soha nem értettem igazán, miért érdeklődnek ennyire. Természetesnek tűnt, hogy elmegyek edzésre, és ott van két órám, amikor "meg kell halnom", majd ezt megismétlem még egyszer aznap. Azóta, hogy abbahagytam, eltelt néhány év, és amikor most látom az akadémián a fiatalokat, akik a jeges szélben másfél órát eveznek, néha megkérdőjelezem: hogy bírjátok?! Ilyenkor megveregetem a vállamat, hiszen közel harminc éven keresztül mindent megtettem a célomért, büszke vagyok arra, amit elértem. Sokszor álltam edzés végén a zuhany alatt remegő kezekkel, és azon gondolkodtam, hogy fogom vezetni a kocsit haza. Aztán másnap mindez kezdődik elölről, és menni kell, nem lehet kérdés - gyakran elgondolkodom, hogy hogyan tudtam végigcsinálni ezt az utat. A cél érdekében egyfajta úton jártam, és ahogy a lányomnak is említettem, mindannyian kiemelkedők voltunk abban a csapatban; ha én nem teljesítem a feladatot, ott van mögöttem valaki más. Ha csak félvállról veszem a dolgot, nem lesz esélyem bekerülni a csapathajókba, és egyesben sem érek oda. Ráadásul volt egy edzőm, Fábiánné Rozsnyói Katalin, aki világbajnok volt a motiválásban. Elhitette velem, hogy ha megcsinálom, amit mond, annak meglesz az eredménye, és bajnok leszek. A csapatból pedig mindenki szó nélkül végigcsinálta...

Éppen ezért érdeklődtem, mert manapság rengetegen képesek úgy alakítani a karrierjüket, hogy hosszabb időszakokat is kihagynak, és egy olimpia után nem érzik szükségét a következő világeseménynek. Önben ez a gondolat egyáltalán nem alakult ki?

Bevallom, mindig elgondolkodom ezen a kérdésen. Az élsportoló élete rendkívül rövid időszak, ha az egész élethez viszonyítjuk; általában csak nyolc-tíz év jut a csúcsformában való versenyzésre. Ki az, aki ebből az időszakból ki akar maradni? Olyan felemelő érzés a dobogó legfelső fokán állni, és évről évre bizonyítani, hogy te vagy a legjobb a világon. Számomra ez egyfajta szenvedély volt! Az a különleges adrenalin, amit az élsport nyújtott, elengedhetetlen volt. Évről évre szükségem volt arra a kihívásra, hogy újra és újra bizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok rá. De aztán jött az a pillanat is, amikor rá kellett jönnöm, hogy már nem tudom elérni azt a szintet, akármennyire is vágyom rá. Sokan kérdezték tőlem, miért nem vonultam vissza a 2012-es londoni olimpiai győzelmem után. A válasz egyszerű: ha akkor abbahagyom, biztosan azt érezném, hogy a 2016-os olimpiai szereplés és győzelem is elérhető lett volna. Így a történetem kerek és lezárt lett.

Nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, de elkerülhetetlen, hogy a női szakág teljesítményéről beszéljünk. Emlékszem a 2006-os szegedi világbajnokságra, ahol a női csapat minden egyes versenyszámban diadalmaskodott, összesen kilenc aranyérmet hozva haza. Azóta, 2004 óta, a tavalyi párizsi olimpiáig a női válogatott folyamatosan állt a dobogó legfelső fokán. Most azonban úgy tűnik, hogy távolodtunk ezektől a csodás eredményektől. Ön érzi ennek a hiányát?

- Óriási hiányérzet van bennem a női szakággal kapcsolatban. Más irányt kell venni a változás érdekében. Nekem leginkább egy erős vezéregyéniség hiányzik. Olyan karakter és személyiség, aki viszi a többieket...

- Pont azért idézzük fel a múltat, mert elképesztően erős női csapatuk volt, erős karakterekkel. Talán kicsit generációs probléma és nem csak nálunk, világszinten, hogy eltűntek a karakterek? Létezik az a küzdőszellem, ami például a kétezres évek női kajakoscsapatát jellemezte?

Úgy érzem, hogy rengeteg fiatal rejt magában potenciált – talán a lányok esetében valóban van egyfajta hiányérzet –, de a fiúknál legalább nyolc-tíz huszonéves tehetséges fiatal van, akik világosan látják a céljaikat, és mindent megtesznek az eredmények eléréséért. Értékelik a lehetőségeiket, a támogató környezetüket, és mindazt, amit a háttér nyújt számukra. Ugyanakkor sajnálattal tapasztalom, hogy sok versenyző nem érzékeli, milyen kedvező körülmények között tud sportolni. Nem csupán a létesítményekre gondolok, hanem a teljes támogatási rendszerre: a táplálkozási tanácsadástól kezdve a regenerációs lehetőségekig, a mentális felkészülésig, a rehabilitációig, és ha sérülés történik, ott a jégkamra, a hiperbár, és a teljeskörű orvosi ellátás. Gyógytornászok és humánkineziológusok állnak rendelkezésükre, és még hosszan sorolhatnám a lehetőségeket... Fiatalon képesek megalapozni a jövőjüket, de sokaknál azt sem érzékelem, hogy ezt megértenék. Persze, az elkövetkező tíz-tizenöt év kemény kihívások elé állítja őket, de ha alázattal és kitartással végigjárják ezt az utat, akkor biztosan elérik a céljaikat, és megalapozzák a jövőjüket. Ezért is igyekszünk az akadémián irányt mutatni a gyerekek számára.

- A vízen mindent elért, hihetetlen pályafutást tudhat maga mögött. Az akadémiánál milyen célokat tűzött ki maga elé?

- Két dolog okoz örömet, az egyik, hogy évről évre eredményesebbek vagyunk, versenyzőnk, Fojt Sára a párizsi olimpián két érmet szerzett, felülmúlva az én álmaimat is. Idén pedig a felnőtt-világbajnokságon, olimpiai távon győzött akadémistánk, Kurucz Levente párosban, Nádas Bencével, Fodor Bence pedig ezüstérmes lett a férfi kajak négyes tagjaként. A másik, ami boldoggá tesz, hogy folyamatosan növekszik a létszámunk, erős, összetartó közösség alakul itt, Sukorón, boldog gyerekek, fiatalok töltik meg élettel az akadémiát; azt hiszem, ez jelenti a legnagyobb örömet számomra.

Ha a 2006-os világbajnokság hat aranyérmére tekintünk, nehezen találunk párját a magyar női kajak teljesítményének. Ez a bravúr valóban egyedülálló a sportág történetében. De milyen jövőt képzel el a szakág számára?

- Szerintem minden rekord megdönthető, az esélyt nem zárnám ki. Nem lesz egyszerű menet, vissza kell kerülni a világ élvonalába, nem tartom lehetetlennek, hogy a következő olimpiára sikerülhet. Most voltak kisebb-nagyobb pofonok, de hiszek abban, hogy irányba állítják a női kajakválogatottat, optimista vagyok.