Nőként mindig is kihívást jelentett a megfelelés elvárásainak: hogyan alakult át a szépségideál Monroe varázsától Adele lenyűgöző megjelenéséig?

Az, hogy mikor mit tartunk nőiesnek, divatosnak vagy irigylésre méltónak, mélyen befolyásolja önértékelésünket, lelki egészségünket és társadalmi szerepvállalásunkat. Ez a jelenség egy kölcsönhatásos folyamat, amelyben tudat alatt mindig összehasonlítjuk magunkat a reflektorfényben élőkkel, akik szintén alakítják a közízlést. Az értékek és normák folyamatosan formálódnak, és ez a dinamika hatással van arra, hogyan látjuk magunkat és a körülöttünk lévő világot.

Az ötvenes években a női eszményképek világát a telt, homokóra alakú sziluettek uralták, amelyek a klasszikus nőiességet hirdették. E korszak ikonjává Marilyn Monroe vált, akinek gömbölyded vonalai, harmónikus arca és elbűvölő megjelenése egy újfajta szépséget testesítettek meg, a „tökéletes nő” megtestesítőjeként. Ugyanakkor a hétköznapi nők helyzete jórészt a feleség és anya szerepkörére korlátozódott, ami megnehezítette, hogy valaki a Monroe által képviselt ideál nyomába érjen. Az ilyen státuszban élő nők számára a tökéletesség elérhetetlennek tűnt, hiszen a társadalmi elvárások és a mindennapi kihívások sokszor háttérbe szorították saját egyéni értékeiket.

A hatvanas évek elején a testideál nagyon megváltozott: a kerekded formákat felváltotta a fiús, androgün alkat. Lapos has, kis mell, hosszú vékony lábak. A baby boom generáció ugyanis tinédzserré vált, így a divat is hozzájuk kezdett igazodni. A feminizmus első hulláma, valamint a hippi mozgalom elindulása is óriási szerepet játszott az önkifejezés iránti igény erősödésében.

Miért fordult ekkoriban minden a természetesség irányába? Kollár Balázs, a Négyszemközt Pszichológiai Műhely pszichológusa szerint az elérhetetlen szépségnek való túlzott megfelelési vágy igen összetett jelenség:

"Nem akkor van baj, amikor látunk valakit, akinek az a feladata, hogy modell legyen. Akkor van gond, ha látunk valakit úgy teljes életet élni, hogy van egy civil munkahelye, sok barátja, szép családja, és még jól is néz ki. Na akkor van összeomlás! A kiegyensúlyozott ember képe, és a tény, hogy ehhez állandóan vékony embereket társítunk: ez tudja az önértékelési deficitet okozni. Ilyenkor sokakban a boldogság egyenlő lesz a szép testtel."

A nyolcvanas években robbanásszerűen megjelent az edzőterem kultúrája, amely új dimenzióba helyezte a női szépségideált: a karcsú, ámde erős és izmos nő lett a mérce. A hajak hatalmas tupírjával, dauerolt fürtökkel és extravagáns sminkkel, ami csillogó és hangsúlyos volt, a stílus új magasságokba emelkedett. A neon színek, a válltömések és a merész ruhák egy önbizalommal teli, új női képet festettek. Madonna, mint a korszak megkerülhetetlen alakja, merészen újraértelmezte a női szexualitás és stílus fogalmát: nem csupán követte a trendeket, hanem bátran formálta is azokat, így vált igazi ikonává.

A kilencvenes években a testideál a vékony, törékeny alkat lett. A szupermodellek, például Cindy Crawford, Claudia Schiffer és Naomi Campbell jelentették az ideált. Ez az évtized tehát nem igazán segítette elő az egészséges önkép kialakítását a nőknél.

Kiemelendő: a súlyos testképzavar nem csupán arról szól, hogy valaki egy kicsit túlsúlyosnak érzi magát, mert van rajta néhány felesleges kiló. Valójában akkor van szó testképzavarról, amikor az egyén a saját testére nézve olyan képet alkot, ami jelentősen eltér a valóságtól. Ilyenkor hajlamos a legapróbb, vagy akár nem is létező hibákat felnagyítani. Ez az állapot kognitív torzítottságot tükröz – magyarázza a pszichológiai szakértő.

"A testtel való elégedetlenség azonban más kérdés. Ekkor az ember tisztában van a saját tükörképével, de azt egyszerűen nem képes szépnek látni. Ez lehet valamilyen média hatás, de a média maximum ráerősít arra, ami eleve jön valamilyen mélyebb traumából" - tette hozzá.

A soványság továbbra is dominált, de a kétezres években megérkezett a plasztikázott nőies vonalak eszménye. A lapos has, a nagy mell, a napbarnított bőr és a póthaj lett az új megszokott. Ez a korszak sok kritikát kapott, mert a média és a divatvilág gyakran idealizálta a súlyosan alultápláltnak tűnő modelleket, ami hatással volt a testképzavar kialakulására, főleg fiatal lányok körében.

A kétezertízes évek testideálja részben folytatta a korábbi évtized trendjét, de még látványosabban eltolódott a mesterségesen tökéletes testforma felé: vékony derék, nagy fenék, telt ajkak, formás test. A közösségi média megjelenése pedig soha nem látott mértékben egységesítette a globális nőideált. Kik voltak a tipikus alakjai ennek a korszaknak? Például Kim Kardashian és Kylie Jenner.

Habár a testpozitivitás mozgalma is megjelent már, de csak nagyon elenyésző mértékben!

Az új évtized testképe sokkal sokszínűbbé vált, mint valaha: a különböző testalkatok, bőrszínek, életkorok és nemi identitások széles spektrumot ölelnek fel. Az esztétika a letisztultságot és az ápoltságot hangsúlyozza, a natúr smink és a természetes haj pedig a mindennapok szépségét tükrözi. Az egészséges bőr mellett a lelki egyensúly is kiemelt szerepet kapott! Adele és Selena Gomez a sebezhetőség és a valóságosság szószólói lettek, ezzel a mentális egészség fontosságát is a figyelem középpontjába állítva ebben az évtizedben.

Ez a megközelítés valóban érdekes. Kérdés, hogy a testpozitivitás valóban a megfelelő irány-e? Az embereknek szükségük van célokra, inspirációra és olyan példákra, amelyek előre viszik őket. Kollár Balázs véleménye viszont az, hogy a testpozitivitás sokkal több ember életét gazdagítja, mint amennyire negatívan hat. Érdemes tehát mérlegelni, hogy a pozitív testkép támogatása milyen hatással van a közösségre és az egyénekre.

A határvonal ott húzódik, amikor téves elképzelések fogságába kerülünk. Az emberek általában nem az egészségük miatt érzik magukat kétségbeesve; ha így lenne, világos lenne számukra, hogy tennie kellene valamit az érdekében. Inkább egyfajta érzelmi zűrzavarról van szó. A túlsúlyt sokan azzal az érzéssel társítják, hogy nem érdemesek a szeretetre. A testpozitivitás pedig kiváló eszköz arra, hogy megtanuljunk elfogadni önmagunkat.

A testemet szerethetem attól még, mert nem látom szépnek, mivel az mégis csak a testem, ami életben tart, cipeli a súlyomat, ellátja az alapvető funkcióit. Beláthatom, hogy az egészségemnek nem tesz jót a túlsúly, és emiatt le kellene fogynom, de ott megjelenik egy normális határ, nem pedig egy megszabott szépség elérésének vágya" - magyarázza a Négyszemközt Pszichológiai Műhely pszichológusa.